Irodalmi Szemle, 1963

1963/5 - Dávid Teréz: Félelem

Mikor a vonat befutott a fővárosba, igyekeztem elvegyülni a kijárat felé tolongó tömegben. Az utcákon egyébként minden úgy ment, mint máskor ... csak az ismerőseim ijedtek meg tőlem, akikhez benyitottam. Nyolcan-tízen ültek egy kicsiny szobában, ahol vágni lehetett a füstöt. Mikor bajommal előrukkoltam, azt mondták, naiv vagyok, meg hogy nem tudom, hol élek. Azt is kérdezték, minek jöttem oda, ha egyszer figyelnek? Hallgattam, mert igazuk volt. Emberek voltak és féltek. Sarkon fordultam hát, már nem tudtam, onnan hová? Valaki észrevett rajtam valamit, amiről bizonyára magam sem tudtam, mert utánam kiáltotta, hogy másnap várjam egy bizonyos helyen.

— Megnézzük, mit lehet csinálni, de most igyekezzek — mondta, mert mindjárt hat óra és azután nem szabad a magamfajtájának az utcán kódorognia. Ezt én is tudtam — országos rendelet volt — és csak azért húztam az időt, mert senki sem adott tanácsot, hová bújjak gondjaimmal és azt sem kérdezték, ennék-e valamit? De azért mentem. Céltalan, de kissé felbátorodva, bár agyagos cipőim még mindig aggasztottak. Az is felötlött agyamban, vajon az egésznek van-e egyáltalán értelme? Tudtam, egész biztosan tudtam, hogy a gyűjtőtáborból naponta indulnak szerelvények... Csak azt nem tudtam, hogy hova?

Egy falatozó előtt elhaladva hirtelen be- lémnyilalt az éhség. Óvatosan körülkémleltem, beléptem. Gulyáslevest vettem meg mákosgaluskát, mert egyszerre olyan érzéváltani“. A csendőr régi ismerősként üdvö^- zölt, és én úgy éreztem, hogy a félelem elveszi az eszem ... 1

A vonatban olyan nagy nyugalom honolt, mintha a legtermészetesebb dolog lett vol-r na az, hogy utazom. Nem is értettem. Hát nem veszik észre rajtam, hogy ki vagyok? Milyen szerencse, hogy a boldog emberek nem törődnek magukon kívül semmi mással. Egy három év körüli kislány figyelt. Tágra nyitotta kerek szemét, de mikor rámosolyogtam, durcásan bújt anyja hóna alá. Egy óvatlan pillanatban a nyelvét is rámöltötte. „A gyermekeknek kitűnő az ösztönük“, állapítottam meg. Ezenkívül más baj nem történt. Nem is igazoltattak, a vonat kerekei ütemesen kattogtak, és engem védelmébe vett az álom.

sem támadt, hogy fel tudnám, falni az egész világot. Éppen az első kanál zsíros levest emeltem a számhoz, amikor észrevettem, hogy figyel valaki, de úgy tettem, mintha nem látnék semmit. Akkor már nagyon ravasz voltam, de azért a levest nem tudtam végig kanalazni, mert szokatlanul összeszorult a torkom. Csak a gyomrom sajgott erősebben. Sikerült kijátszani üldözőmet. Ügy tettem, mintha egy darab kenyérért mennék, megkerültem egy oszlopot, és gyorsan kisurrantam a helyiségből. Csak a hatalmas kirakatüvegen keresztül vetettem egy pillantást visszafelé, és láttam, hogy egy asszony lép a levesemhez, s nyugodtan kanalaz helyettem. Fel tudtam volna magam pofozni, mert akkor már arra is megesküdtem volna, hogy elhamarkodottságommal felhívtam személyemre a figyelmet, és ha addig nem, ezután valaki bizonyára követ. Túl kellett járnom az eszén. Utcákon mentem, utcákon jöttem, nem tudva merre, hova? Ismerőseim éltek a városban, ahol magam is hosszú esztendőket töltöttem, ahonnan csak a „törvény“ miatt költöztem el, de nem tudhattam, kiben lehet megbízni? Vagy kinek okozok rémületet? Nem messze régi lakásomtól volt egy temető. Ablakomból gyakran néztem ... a busa gesztenyefák sora, mintha az én gyönyörködtetésemre virágzott volna. Meglehet, tudatom alatt, régi szomszédok emberségét mérlegeltem: „Ember, ki ide belépsz, hagyj fel minden reményt“ — hirdette a sírkert bejáratán egy tábla... és nekem egyebem nem volt, mint a reménységem, meglehet, az is erősen

azt sajnáltam, hogy anyámnak nem írhatok néhány sort búcsúzóul, aki messze, a szomszéd országban aggódott sorsomért, és az is nagyon bántott, hogy mit gondol majd rólam az uram. Majd még azt képzeli, hogy rögtön belenyugodtam elhurcolásába.

A csendőr hozzám lépett:

— Kisasszony, leejtette a zsebkendőjét

— mondta és rám mosolygott. Bennem ei- hűlt a vér, de visszamosolyogtam, és felemeltem a kendőt, amit nem is én vesztettem el, de az abban a percben csöppet sem aggasztott. Sokkal jobban az agyagos sártól bemocskolódott cipőm. Ha az egyik csendőr észrevette ... ? Nem vette észre. Ott állt mind a kettő a jegypénztár előtt, és az utasokat figyelte. „Te jó ég“, jutott az eszembe, „elfelejtettem menetjegyet