Irodalmi Szemle, 1963

1963/5 - Dávid Teréz: Félelem

Lakott a házban egy asszony. Származásánál fogva akár helyemen is lehetett volna, de ő szerencsére egy vegyes házasság oltalma alá lopta magát. Mikor meglátott, mintha elállt volna szíve verése, de becsületére mondom, nem sikoltozott. Ajkára tette ujját, mint én előbb a temetőben, és lábujjhegyen vezetett a vécébe. Ügy magyarázta, hogy ott vagyunk a legnagyobb biztonságban. Noha még nem is sejtette, mire akarom kérni... hogyhát egy éjszakára ... az isten is megfizeti... de én is... van pénzem, ne féljen. Örök hálára kötelez — mondottam anélkül, hogy sejtettem volna, mennyi ideig tartott akkoriban az örökkévalóság ? De láttam félelmét, elő se rukkoltam ilyesmivel, helyettem ő kezdett beszélni kapkodva és igen halkan. Azt magyarázta, hogy a férje miatt... bárha az igen rendes, neki még nem vetett semmit a szemére, dehát éppen azért nem szabad ezzel a jósággal visszaélnie. Azután adott egy pohár tejet, ott ittam meg a vécéfedőn ülve, darab kalácsot is gyömöszölt a zsebembe, és megmondta, mikor jöhetek újra... de csak titokban, mindig csak titokban, amikor a gyerekei nincsenek otthon.

Érzések nélkül ballagtam lefelé a lépcsőn, vissza a temetőbe. A fák koronáin már bukdácsolt a nap, s a halottas ház felől tömjénillatot sodort felém a szél. Mintha zsolozsma hangjait is hallottam volna, de ez csak képzeletem játéka volt... Orgonabokrok közé megbújt gyermeksír mellé ültem. Tenyerembe hajtottam a fejem és ültem, ültem, mintha az én halottam feküdt volna boldogan beágyazva a földbe.

bér ... Ha az a gaz Hitler mást is állít... én nem hiszek neki, de nem ám!... Szívesen keblére borultam volna, nagy szükségem volt egy kis bíztatásra, csak legalább ne fejezte volna ki olyan viharosan együttérzését. Csak azt nézegettem, hova tűnjek el szeme elől, mielőtt felhívja rám a figyelmet. Csak jóval később jutott eszembe, hogy szállást kérhettem volna tőle. Legalább egy éjszakára... olyan hosszú egy nap ... másnapig sok minden történhet a világban ... még Hitlert is megölhetik ... de egy éjszaka... A jólismert kapun borongósan fordultam be a régi házba. Nem volt más választásom. Az árnyékok egyre nőttek mögöttem... alko- nyodott.

Ha megszólít valaki... egy anya vagyok. Gyermeke sírhantja fölött bánkódó szülőanya.

De nem szólítottak.

A temetőben nem volt senki... az őrök a nyugalom birodalmának kapuját bezárták ... végre békében voltam, csak éppen azt nem tudtam még, hogy hol töltöm az éjszakát. A sírkert gondozója öntözőkannával ment el rejtekem előtt. A halottasházba menekültem előle. A fekete drapéria mögött végre megnyugodtam, végre nem féltem, de megborzongtam, bár még soha nem láttam ilycjn közelségből holtakat. Ha közelebb kerültem, úgy éreztem, valami misztifikáció veszi őket körül. Ez valami más volt... Nem tudtam volna megnevezni... más volt! Két halott várta a feltámadást. Egyelőre nagyon a kezdetén voltak újfajta állapotunknak. Üjy festettek, mintha aludtak volna. Egy puffadt hasú öreg bácsi és egy menyasszonyi ruhába öltöztetett fiatal lány. Lestem őket a függöny mögül, nem mozdultak. Egészen biztonságban lehettem tőlük... ha nem fog el egy olyan érzés, hogy megőrültem, és látomás előttem a valóság ... hogy képzelődöm és semmi nem igaz... nem igaz semmi!

Otthonomban ülök és vacsorával várom az uramat. Borjúpaprikás párolog az asztalon és galuska ... galuska. Azt hittem, hogy felsikoltottam. Lehet, hogy meg is tettem. Féltem! Bolyongva, mint valami kísértet mentem az üvegajtó félé. Odakint borongott a szürkület... az ajtó zárva volt. Akkor már több volt félelemnél, amit

megtépázva. Az ismert fasorban kissé megnyugodtam. Jobbról-balról sok-sok régi hant... Idegeim elernyedtek az egész napi feszültségtől... Végre barátok közt voltam. A holtak elnézők... nem úgy, mint az élők. Éles visítással esett nyakamba egy idősebb asszony:

— Aranyoskám, csakhogy látom magát... csakhogy nem vitték még el azok a latrok.

Hallgatásért könyörögve ijedten tapasztottam ujjamat ajkamra. Am a jóasszony

— fene tudja, honnan ismertem — felháborodottan tiltakozott:

— Nekem ne integessen, lányom, én tudom, mit beszélek! Maga nekem így is ember, akármilyen fajta! Én nem teszek különbséget! Nem bizony! Ember az em-