Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - Dávid Teréz: Félelem
hebegett, hogy — tévedés — és elment. A barátunkat nem feledte ott. Én végignéztem a férjemen, magas volt, nyúlánk, acélkék szemű, egyenes arcélű és szőke, mint egy „germán isten“. Berlinben töltötte ifjúságát, és Goethe fenséges nyelvén förmedt a hivatlan látogatóra, aki... no igen ... azt hitte, valami „felsőbbrendű“ lénnyel találkozott, és megfutamodott... Vannak ilyen véletlenek, de nem tartanak huzamos ideig. Mert még azon az éjszakán visszatért többedmagával... Mikor erre az útra vállalkoztam, még nem sejtettem, hogy hosszú esztendők bizonytalansága előtt állok. Azt hittem, hogy férjemet megyek megmenteni. A fővárosban laktak ismerőseink, „befolyásos emberek“, úgy hittem, hatalmuk határtalan. Igen, az elején voltunk... ezért bizakodtam. De kisvárosunk állomásán mégsem mertem a vonatra ülni. Tudtam, figyelik, ki jön s ki megy. Ismerték egymást az emberek... és a magamfajtának vonatra ülni... no ... „eltiltatott“. Ezért indultam az apostolok lován, mellékutakon, ezért gyalogoltam órák hosszat. Ha falun, avagy lakott területen vezetett utam, úgy tettem, mint akinek nem sietős a dolga. Dú- dolgattam, ácsorogtam, csak azt ne higy- gyék rólam, hogy űzött vad vagyok. Itt-ott felemeltem a földről egy szalmaszálat, virágokat tépegettem, és mindenképpen igyekeztem úgy viselkedni, mint aki szigorú nézősereg előtt a színpadi alakítás művészetéből vizsgázik. Nem is számoltam, mennyi idő telt el, mióta útra keltem, de mennél tovább haladtam, annál valószínűtlenebbnek tűnt előttem az, hogy még szabad vagyok. Ezért tértem le végül is az országútról, nem bízva az eljövendő percben, nem bízva saját szerencsémben. Hátrafelé se néztem, attól tartva, hogy egyenruhás alakokat látok valahol, akik mind reám vadásznak. Nem volt bizony ez következetesség, dehát ki se várhatta, hogy józanul gondolkodjam... féltem... A felszántott nedves talajon sokkal nehezebben esett a járás, ólomnehéz lábaimat fáradtság húzta. Ha visszagondolok rá, sokkal feltűnőbb lehetett bukdácsolásom a szántóföldeken, mintha a poros, de egyenes országúton maradtam volna. Erre azonban akkor nem gondoltam. Legszívesebben eltűntem volna egy sötét pince megnyugtató fenekén, ahová nem jut el soha napsugár, de hét lakat őrzi a bejáratot. Vágyálom volt... A napba kellett néznem! Ilyen gondolatokkal viaskodva csak akkor vettem észre az országúton közeledő autót, amikor velem egyirányban lefékezett és egy kövér ember lépett ki belőle. Ujjaival magához intett, én megértettem, tudtam, hogy ez a vég. Mikor lépésnyire álltam tőle, megkérdezte: — Hová? — Ide, meg ide — mondtam. Egy ismerős falu nevét említettem, amiről rögtön kiderült, hogy egészen más irányban fekszik, mint amerre én haladtam. — Patikába megyek, anyám nagybeteg, a mi falunkban nincs gyógyszertár. — No — mondotta az ismeretlen autós — akkor meg üljön be a kocsimba, elviszem. — Beültem, elindultunk. Nem kérdezett többet semmit, nem is beszélgettünk. Én sajgó lábaimat masszíroztam, ő cigarettázott, míg a kilométerkövek futottak visszafelé. így jutottunk el egy nagy állomásra. — Na — mondotta utitársam — itt kiszállhat. Egy óra múlva megy a legközelebbi, vonat a fővárosba. Pénze van? Igent intettem. — Nagyvárosban könnyebben megy az ilyesmi — folytatta az ismeretlen, és kezet nyújtott. — Sok szerencsét — suttogta, mielőtt a kocsijába szállt. Sokáig néztem utána, és amíg a benzínbűz az orrom alatt facsargott, nem is törődtem magammal. Csak amikor eloszlott, akkor fogott el ismét az előbbi kényelmetlenség. Egyedül voltam a rengetegnek tűnő embertömegben, és nem tudhattam, ki az, aki gyanút fogott és figyel. „Valamit kellene tenni“, villant át az agyamon, hogy ha már idáig eljutottam, ezután is megmaradjak.“ El kell követnem mindent, hogy észre ne vegyenek. Szerencsémre orrom, fülem a helyén ... nem is túlságosan fejlett, mi sem utal arra,. .. hogy „más“ vagyok. De mit is csinálna adott esetben egy „más“ ember?... Bizonyára újságot vásárolna vagy cukorkát! Evésre nem gondoltam. A gyomrom be se fogadott volna semmiféle táplálékot. Leültem egy padra, olvasni kezdtem. Illetve úgy csináltam, mintha olvastam volna, valójában jobbra-balra pislogtam, hogy nem leselkedik-e rám valahonnan újfajta veszedelem. Csak nagysokára vettem észre, hogy fordítva tartom a nyomtatott papírlapot. Ijedten kapkodtam a tekintetem, láthatta-e még valaki rajtam kívül? Két csendőr ment arra puskavégre tűzött szuronnyal, és tudtam, hogy elérkezett a „nagy pillanat“. Csak
