Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - Dávid Teréz: Félelem
Dávid Teréz félelem Nem emlékszem arra, hogy gyermekkoromban valaha is féltem volna. Se macskától, se kutyától, mumustól, sötétségtől, még a vaslapátos ördögtől sem. (Becsületére szolgáljon édesanyámnak, hogy ilyesfélékkel soha nem is ijesztgetett.) Serdülő koromban irtóztam a cserebogártól (ma is irtózom), hernyótól és a mély folyó vizétől. (Ez utóbbitól is csak attól a naptól kezdve, amikor majdnem a Latorca fenekén maradtam.) Sem előbb, sem utóbb nem bírtam megszokni a mennydörgést, villámlást és azt sem, ha valaki az élettörténetét meséli nekem (olykor több változatban), sőt nagy áldozatomba kerül udvariasan végighallgatni a moziban lejátszódó film tartalmát is. Ezeken kívül mindent megtudtam szokni, csak a félelmet soha. Egy végtelennek tetsző országúton szívódott először belém, pedig nem volt körülöttem más, mint a kéklő levegőtengerben cikázó madarak, a földszagot lélegző tavaszi zöldbe öltözködő mező és az út szélén egy-egy fából faragott, megfeszített Krisztus. Előtte mindig letérdepeltem, nem azért, hogy áldását várjam, hanem, hogy félrevezessem üldözőimet. Mikor elindultam, még ismeretlen volt előttem ez az érzés, különben házunk kapujáig se jutottam volna!... csak az életvágy szorongott bennem olyan erővel, hogy olyasmire is képes voltam, amire egyébként soha. Ha ezzel a szorongással számolok, el sem indulok talán, de ahogy fogyott előttem az országút, úgy hatalmasodott bennem a menekülés ösztöne, és mennél jobban igyekeztem, annál erősebben űzött. A megbélyegző sárga csillagot már előbb lekapartam kabátomról, óvatosan, hogy a barázdabillegetők se lássák, mit művelek, előbb egyik sarkát téptem, majd a másikat, eldobni alig mertem, mert nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy illetéktelen i. szemek megláthatnak, és ez halálomat okozhatja. A bizonytalanság volt tulajdonképpen az, amit nehezen viseltem el. Csak pár nappal azelőtt történt, hogy egy jóbarátunk kézitáskában a vőlegényi ruháját hozta hozzánk; megkért, rejtsük el. Egy újonnan kiadott rendelet értelmében ugyanis a faj- támbeli férfiembernek két öltő ruházatnál többel nem volt szabad rendelkeznie. Megígértük a szívességet. . . hogyhát. . . szóval .. . segítünk kijátszani a „törvényt“. Mikor az ócska, zsíros, fekete ruhadarabot megláttam, nem fogtam fel, mi értelme lehet ennek az áldozatnak, de ha már megígértük, nem is firtattuk ... Szövetkezünk vele, a hatalom ellen... ez az igazság! Ez az iqazság azonban szomszédaink jóvoltából illetéktelen helyre is eljutott, úgy módosulva, hogyhát a táska arannyal volt teli... El is hurcolták mindjárt a „tettest“, mármint a barátunkat, míg mi ketten a férjemmel órák hosszat ültünk és vártuk, mikor jönnek el értünk. Én végül nem bírtam tovább. Táskába gyömöszöltem a vőlegényi ruhát és indultam. — Hová mégy? — kérdezte az uram. — Megyek és elmondom az igazságot! — Úgyse hiszik el. .. — Ügy mondom, hogy elhiggyék. — Ott fognak tartani. — Akkor ott maradok... — Megőrültél? — Nem! Csak nem bírom elviselni, hogy nem tudom, mire várok . .. Nem is tudott volna visszatartani, ha nem kopognak éppen az ajtón, és nem lép be a szobába a ruha tulajdonosa egy egyenruhás alaktól kísérve. A férjem elko- morodott, mikor megpillantotta őket, és mielőtt megszólalhattak volna, mondott valamit. Én úgy megijedtem, hogy fel nem fogtam szavai értelmét, de annál inkább az egyenruhás őrangyal. Haptákbá vágta magát és bocsánatot kért. Valami olyasfélét
