Irodalmi Szemle, 1963

1963/4 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Néhány magyar könyvsiker

sítő jellegével, viszont az nem vitás, hogy a film és televízió hatással van a dráma mellett a szépprózára is. Az olvasó élete az utolsó évtizedekben zaklatottabb lett, más az üteme, elevenebb, lüktetőbb és lázasabb, s bár nem csökkent érdeklődése a szenvedélyek rajza, az izgalmas cselekmények, érdekes jellemzések ecsetelése iránt, a szórakozásra szánt szűk idő miatt szívesebben ül a képernyő mellett, mint mélyed el egy terjedelmesebb regénybe.

A Háború és béke, A Thibault család, a Jean Christophe vagy Az eltűnt idő nyomában olvasásához idő kell és nyugalom. Napok, sőt hetek minden szabad pillanatát magukénak követelik ezek a nagyszabású család és nemzedék-regények, emberköltőket átfogó prózai alkotások. Ez a tény visszahat az új szépprózára és elsősorban terjedelmét szabja meg. Nem a regény korszaka szűnt meg, hanem szünőben a nyolcszáz és ezeroldalas műveké, a nemzedékregényeké — a kisregények javára. Tapasztalhattuk ezt az új szovjet szépprózában, a csehben vagy németben ugyanúgy, mint a magyarban.

Formájukat, terjedelmüket tekintve az utolsó hónapok és az idei magyar könyvhét nagysikerű prózái számolnak az olvasó megmásult életütemével és türelmetlenségével. Kevés az olyan új regény, melynek terjedelme meghaladná a háromszáz oldalt, de hangjában, stílusában is más a ma regénye a tegnapiénál.

Ezek a gondolatok foglalkoztatnak, amikor számba veszem az új magyar széppróza néhány jelentősebb alkotását. Tájékoztató írásom nem tart a teljességre igényt és nem kíván sorrendbeli értékelést adni; több egyidőben alkotott könyv egybevetéséhez ugyanis megfelelő időtávlat kell, hogy az egyes művek hasznossága, társadalmi hatása mellett időálló, művészi értékeit is kellően felmérhessük.

Az ismertetések sorát Fejes Endre Rozsda- temető című regényével kezdem, amely az utolsó hónapokban a legtöbb vitát váltotta ki és a legtöbb kritikát kapta. Kétségtelen, hogy a szenvedélyes hangú vita rátapintott a lényegre: helyesen emelte ki és védte a József Attila-díj első fokozatával kitüntetett mű tagadhatatlan nagy értékeit, ugyanakkor helyes kritikai érzékkel utalt gyöngéire és hibáira is.

Fejes ötven esztendőt felölelő családregénye terjedelmét tekintve nem nagy és ez nem jelent ellentmondást a fentebb hangoztatottakkal szemben: sűrítve, meglepő új formában és teljességgel kapjuk a kis terjedelem ellenére is a Hábetler-család félévszázadot átölelő történetét. Tömpe András A Népszabadságban megjelent kritikájában főleg azt kifogásolja, hogy Fejes „részletek részvétlen krónikása akar lenni és ezért görcsösen kerüli az elmélyülést és az összefüggések feltárását.“ Ugyancsak a Népszabadság hasábjain Mesterházi Lajos vette védelmébe Fejest. Szerinte Tömpe és az olvasók is tévednek, mert a regény egy társadalmi betegségnek szinte orvosi, laboratóriumi vizsgálata. „Részvétlen, mert tudományos pontosságra törekszik és nem részvétlen, mert a vizsgálat célja: gyógyítás." Tömpe szerint Fejes csak rögzíti az epizódokat, a lelki reakciókat csak testi megjelenésükben érzékelteti, hogy hihetővé tegye: az emberek nem alakítják a történelmet s őket nem alakítja a történelem. „Háborúk, forradalmak, a nagy gazdasági válság — valahol messze játszódnak, nem tudni miért, ismeretlen erők szülik és szüntetik meg őket — írja Tömpe. — Hatásuk a Hábetler családra és világukra annyira jelentéktelen, hogy kár szót is vesztegetni rá. Nemzedékek jönnek, mennek, a bort és a dalárdát a csokoládéflipp és a Star dust ritmusa váltja fel — a lényeg nem változik. Ahhoz, hogy ezt Fejes elhitesse, ugrásokra és mesterkélt fogásokra van szüksége."

Valóban igaz, hogy nem törekszik korfestésre, nem tartja fontosnak, hogy családtörténetének hiteles történeti hátteret is adjon. így a 19-es őszirózsás forradalmat egy rövid célzással intézi el, és a proletárdiktatúrának nem szentel különösebb figyelmet. „Amikor megalakult a Vörös Hadsereg, Hábetler János egy ötágú csillagot kapott a sapkájára"

— ezzel a kurta mondattal jellemzi és ez így természetesen édeskevés. Fejes nem tartja fontosnak azt sem, hogy megfesse a kispolgárok szerepét a nyilas uralom napjaiban; a kritika jogosan veti szemére itt a mélyebb analízis hiányát. Viszont a Horthy-rendszer fekélyes ürességét és nyomorúságát ritka művészi tudatossággal érzékelteti és ezért nem különösebb hiba, hogy a Nagyfuvaros utcában, a Hábetler családban keveset tudnak szocialistákról, kommunistákról, és kevés szó esik a családban Jani négyéves szovjet hadifogságáról.

Fejes írói célzata világos: nem egy öntudatos munkáscsalád életéről ír krónikát, hanem nyárspolgárokról, akik munkások ugyan, de kevés közük van a munkásmozgalomhoz. Látszólagosan rendesek és becsületesek ezek a Hábetlerek, de mert minden különösebb eszmény és kultúra nélkül élik vegetatív életüket, olyanok, mint egy felfelé törekvő egészséges fán a paraziták, a levéltetvek. Az apa, ez az írni-olvasni alig tudó kincstári altiszt teljesen apolitikus lény, csak arra van gondja, hogy családjával valahogy megéljen és egy kis jómódba jusson. Az ünnepeket örökösen rántott hallal és túróscsuszával ünneplő anyát rokonszenvessé tenné, hogy él-hal a családjáért, de mert nem lát túl szűk konyhai világánál, természetes szép vonásai is eltorzulnak. A Hábetler lányok már érettségiznek, csinosan öltözködnek és jól mennek férjhez, de számtalan szerelmi kalandjaikkal és tartalmatlan életükkel hitványabbak és szennyesebbek a szülőknél is.

A családban egyedül Jani érdemli meg valahogy rokonszenvünket, őt azonban a fogság enerválttá tette és nincs ereje, hogy változtasson a maga és családja sorsán. Súlyosbodó idegbajában szinte akaratán kívül megöli a család helyzetét tisztán látó, de züllött, részeges sógorát.