Irodalmi Szemle, 1963

1963/4 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Néhány magyar könyvsiker

minduntalan érzékelteti az egyetemes össze­függéseket; épp ebben van értéke, nagysága és máig ható érvényessége is. Elég egyetlen pil­lantást vetni alapgondolati vázlatára, s máris nyilvánvaló, hogy Jan Amos Komenský a saját korának és a saját sorsának értelmezésén túl az emberi élet nagy, sőt legnagyobb kérdéseire kívánt választ adni, természetesen Chelčický óta nemzedékről nemzedékre őrzött és a fe­hérhegyi katasztrófa után kiváltképpen idő­szerűnek érzett szellemben. A mondandó, amelyet a mű keletkezésekor a legmodernebbként ható barokk stílus szolgál, mélyen gyökerezik a múltban és a szenvedés­ben. Az évszázadok óta egymást váltó és kü­lönbözőképpen lázadó eretnek-mozgalmak ideo­lógiája ez: a világ“ rossz, a társadalmi szervezet hibás, az igaz embert mindenütt lesi- várja a csalás és a csalódás. A világot a böl­csességnek álcázott hívság kormányozza, s aki meg akarja menteni magasabbrendű embersé­gének mivoltát, nem tehet egyebet, mint hogy visszahúzódik „szívének rejtekébe“. benső éle­tet él, lelkét ápolja, tiltakozásul a „világban“ észlelt értelmetlenségek ellen. S valóban, Komenský regénye szerkezetileg is két ütemben, két változatban írja le az emberi dolgokat: az első, a tulajdonképpen „Útvesztő“ (Labyrint svéta), a korabeli társadalom sza­tírájaként ható képzelt városon vezeti végig az élet útjának vándorát; a különféle társa­dalmi rétegek, csoportok és foglalkozások éle­tét, viszonyát, magatartását vizsgálva minde­nütt csak hiábavalóságot, önzést, önámítást láttat. A második rész, „A szív paradicsoma“ (Ráj srdce) az egyetlen kínálkozó vigaszt írja le: a vándor hazatalál, megnyugszik, tagja lesz a kiválasztottak láthatatlan közösségének, a már Húsz Jánostól is sürgetett misztikus egyháznak. Az így leírt két állapot élesen elhatárolt ellentét-párt alkot: az „útvesztő“ reménytelenségének, csüggedtségének, sötét pesszimizmusának ellentmond a „paradicsom­ban“ ragyogóan kifejeződő optimizmus, biza­kodás, rajongó hit. Egyetlen részletet idézünk csak e háromszáz éves, gazdag és sokrétű könyvből, annak jel­zésére, miként él benne tovább, a barokk próza pompájában, az évszázados hagyomány, amely szívesen burkolta allegóriába az emberi dolgok értelmezését. Az élet vándora a „világ piacát“ szemléli s embertársai cselekedeteinek okta­lanságán tűnődik. „Figyelmesebben nézek rá­juk, s most veszem csak észre, hogy akik néhány magyar könyvsiker Manapság — a film és televízió előretörése korában — amikor szinte közhelyszámba megy a dráma és a színház válságáról értekezni, nem lephet meg különösebben az a világszerte folyó vita sem, mely szerint lezárult a nagy regé­nyek kora is. Jean Claude Ibert a Pages de csoportokban járnak-kelnek, álarcot viselnek, de nyomban leveszik, mihelyt elmennek onnan és egyedül vannak vagy magukhoz hasonlók közé kerülnek; amikor viszont csoportba lép­nek, megint feltűzik álarcukat. Mit jelent ez?, kérdem. Ilyen választ kapok: „Ez csak az ember óvatossága, hogy ne fedje fel mindenki­nek, mi van benne. Ha egyedül van, lehet olyan, amilyen; mások közt azonban illő dolog ember­ségesen mutatkozni és szép külsőt ölteni.** Ezzel aztán még nagyobb kedvem támad, hogy tüzetesebben szemre vegyem, milyenek is ők a festett álcázat nélkül. — S ahogy figyelem őket, látom ám, hogy valamennyiüknek nem­csak az arca, de a teste is el volt torzulva sokféleképpen. Általában rücskösek, rühösek, bélpoklosak voltak; ámde akadtak disznóiéjű- ek, kutyafogúak, ökörszarvúak, szamárfülűek, kígyószeműek, sőt farkaskörműek is; még olyanokat is láttam, akiknek a nyaka páva­módra nyúlt magasba, mások a büdös banka bóbitájával kérkedtek, némelyek lópatákat mutogattak, legtöbbjük azonban majmokhoz volt hasonló. Elrémülök s mondom: „De hiszen én szörnyeket látok“. Mit fecsegsz itt össze­vissza szörnyekről, te kotnyeles?“, mondja a tolmács és megfenyeget öklével. „Nézd csak őket szemüvegeddel s meglátod, hogy embe­rek ők“. Az arra járók közül néhányan meg­hallották, hogy szörnyeknek neveztem őket, megálltak, méltatlankodtak, még rám is ron­tottak. Megértettem hát, hogy hiábavaló dolog az okoskodás, elhallgattam s csak magamban gondoltam: Ha embereknek akarják nevezni magukat, ám tegyék; én azonban látom, amit látok. Csak attól féltem, hogy a tolmács job­ban orromra szorítja a szemüveget és elkáp­ráztat; feltettem hát, hogy hallgatok és né­mán nézem csak e remek dolgokat, amelyeknek kezdetét már megpillantottam. így hát megint szemlélődöm és elnézem, milyen ügyesen bán­nak egyesek az álorcával, mely könyedén emelkedik le és helyezik vissza, úgyhogy pillanatonként, amint épp szükségét látják, más és más külsőt adnak alakjuknak. És már itt kezdtem érteni e világnak folyását; de hallgattam ...“ E kis csepp a nagy szövegből talán érzékel­teti némileg, mily élő ma is a régi cseh iroda­lom legszebb könyve, amelyet háromszáz évvel ezelőtt, élete alkonyán, Amszterdamban, ön­tött végleges formába a népek megbecsült tanítója, a világ üldözött vándora. Dobossy László France-ban ezzel kapcsolatban azt írja, hogy a „holnap regényírói tollúkat a kamerával fog­ják felcserélni, hiszen az életet beszélő képek­ben jobban el lehet mesélni, mint képekkel díszített mondatokban." Perbe szállhatunk Ibert nézetének általáno-

Next

/
Oldalképek
Tartalom