Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Néhány magyar könyvsiker
minduntalan érzékelteti az egyetemes összefüggéseket; épp ebben van értéke, nagysága és máig ható érvényessége is. Elég egyetlen pillantást vetni alapgondolati vázlatára, s máris nyilvánvaló, hogy Jan Amos Komenský a saját korának és a saját sorsának értelmezésén túl az emberi élet nagy, sőt legnagyobb kérdéseire kívánt választ adni, természetesen Chelčický óta nemzedékről nemzedékre őrzött és a fehérhegyi katasztrófa után kiváltképpen időszerűnek érzett szellemben. A mondandó, amelyet a mű keletkezésekor a legmodernebbként ható barokk stílus szolgál, mélyen gyökerezik a múltban és a szenvedésben. Az évszázadok óta egymást váltó és különbözőképpen lázadó eretnek-mozgalmak ideológiája ez: a világ“ rossz, a társadalmi szervezet hibás, az igaz embert mindenütt lesi- várja a csalás és a csalódás. A világot a bölcsességnek álcázott hívság kormányozza, s aki meg akarja menteni magasabbrendű emberségének mivoltát, nem tehet egyebet, mint hogy visszahúzódik „szívének rejtekébe“. benső életet él, lelkét ápolja, tiltakozásul a „világban“ észlelt értelmetlenségek ellen. S valóban, Komenský regénye szerkezetileg is két ütemben, két változatban írja le az emberi dolgokat: az első, a tulajdonképpen „Útvesztő“ (Labyrint svéta), a korabeli társadalom szatírájaként ható képzelt városon vezeti végig az élet útjának vándorát; a különféle társadalmi rétegek, csoportok és foglalkozások életét, viszonyát, magatartását vizsgálva mindenütt csak hiábavalóságot, önzést, önámítást láttat. A második rész, „A szív paradicsoma“ (Ráj srdce) az egyetlen kínálkozó vigaszt írja le: a vándor hazatalál, megnyugszik, tagja lesz a kiválasztottak láthatatlan közösségének, a már Húsz Jánostól is sürgetett misztikus egyháznak. Az így leírt két állapot élesen elhatárolt ellentét-párt alkot: az „útvesztő“ reménytelenségének, csüggedtségének, sötét pesszimizmusának ellentmond a „paradicsomban“ ragyogóan kifejeződő optimizmus, bizakodás, rajongó hit. Egyetlen részletet idézünk csak e háromszáz éves, gazdag és sokrétű könyvből, annak jelzésére, miként él benne tovább, a barokk próza pompájában, az évszázados hagyomány, amely szívesen burkolta allegóriába az emberi dolgok értelmezését. Az élet vándora a „világ piacát“ szemléli s embertársai cselekedeteinek oktalanságán tűnődik. „Figyelmesebben nézek rájuk, s most veszem csak észre, hogy akik néhány magyar könyvsiker Manapság — a film és televízió előretörése korában — amikor szinte közhelyszámba megy a dráma és a színház válságáról értekezni, nem lephet meg különösebben az a világszerte folyó vita sem, mely szerint lezárult a nagy regények kora is. Jean Claude Ibert a Pages de csoportokban járnak-kelnek, álarcot viselnek, de nyomban leveszik, mihelyt elmennek onnan és egyedül vannak vagy magukhoz hasonlók közé kerülnek; amikor viszont csoportba lépnek, megint feltűzik álarcukat. Mit jelent ez?, kérdem. Ilyen választ kapok: „Ez csak az ember óvatossága, hogy ne fedje fel mindenkinek, mi van benne. Ha egyedül van, lehet olyan, amilyen; mások közt azonban illő dolog emberségesen mutatkozni és szép külsőt ölteni.** Ezzel aztán még nagyobb kedvem támad, hogy tüzetesebben szemre vegyem, milyenek is ők a festett álcázat nélkül. — S ahogy figyelem őket, látom ám, hogy valamennyiüknek nemcsak az arca, de a teste is el volt torzulva sokféleképpen. Általában rücskösek, rühösek, bélpoklosak voltak; ámde akadtak disznóiéjű- ek, kutyafogúak, ökörszarvúak, szamárfülűek, kígyószeműek, sőt farkaskörműek is; még olyanokat is láttam, akiknek a nyaka pávamódra nyúlt magasba, mások a büdös banka bóbitájával kérkedtek, némelyek lópatákat mutogattak, legtöbbjük azonban majmokhoz volt hasonló. Elrémülök s mondom: „De hiszen én szörnyeket látok“. Mit fecsegsz itt összevissza szörnyekről, te kotnyeles?“, mondja a tolmács és megfenyeget öklével. „Nézd csak őket szemüvegeddel s meglátod, hogy emberek ők“. Az arra járók közül néhányan meghallották, hogy szörnyeknek neveztem őket, megálltak, méltatlankodtak, még rám is rontottak. Megértettem hát, hogy hiábavaló dolog az okoskodás, elhallgattam s csak magamban gondoltam: Ha embereknek akarják nevezni magukat, ám tegyék; én azonban látom, amit látok. Csak attól féltem, hogy a tolmács jobban orromra szorítja a szemüveget és elkápráztat; feltettem hát, hogy hallgatok és némán nézem csak e remek dolgokat, amelyeknek kezdetét már megpillantottam. így hát megint szemlélődöm és elnézem, milyen ügyesen bánnak egyesek az álorcával, mely könyedén emelkedik le és helyezik vissza, úgyhogy pillanatonként, amint épp szükségét látják, más és más külsőt adnak alakjuknak. És már itt kezdtem érteni e világnak folyását; de hallgattam ...“ E kis csepp a nagy szövegből talán érzékelteti némileg, mily élő ma is a régi cseh irodalom legszebb könyve, amelyet háromszáz évvel ezelőtt, élete alkonyán, Amszterdamban, öntött végleges formába a népek megbecsült tanítója, a világ üldözött vándora. Dobossy László France-ban ezzel kapcsolatban azt írja, hogy a „holnap regényírói tollúkat a kamerával fogják felcserélni, hiszen az életet beszélő képekben jobban el lehet mesélni, mint képekkel díszített mondatokban." Perbe szállhatunk Ibert nézetének általáno-