Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - Gáspár Margit: Hamletnek nincs igaza
MIKE (a szemébe néz, halkan): Mondd, elhitted ? ANNA (keserűen): Éppen én ne hittem volna? MIKE (csöndesen): Éppen te. ANNA (bizonytalanul): Ügy gondolod: éppen én, akit te tanítottál? MIKE: így is gondoltam, Anna. ANNA (támadóan): Fegyelemre tanítottál! MIKE (nagyon nyugodtan): De megalkuvásra nem. ANNA (hirtelen hangot vált): És honnan tudod, hogy nem harcoltam érted? A magam módján? (Egyre hevesebben.) Azt hiszed, István meghallgatott bárkit is ? Aki mást mondott, mint amit ő hallani akart ?! MIKE: Van, amit akkor is mondani kell, ha az embert nem hallgatják meg. ANNA (keserűen): És te mire jutottál vele? MIKE: Mindegy. (Még mindig a képet nézi.) Tudod, miből született az ellentétünk? ANNA: Ügy ismerted, mint aki otthon elmondja ? MIKE (mintha a képhez beszélne): Azt akartam, hogy elkerüljük a forradalmak legnagyobb veszélyét. Hogy az egészséges féltés beteges rögeszmévé torzul azokban, akiknek az őrködés a feladatuk. Afféle bibliai, könyörtelen féltéssé: „Ha a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól... és ha a jobb kezed megbotránkoztat, vágd le és vesd el magadtól.“ De hátha tévedtünk? Hátha ok nélkül csonkítjuk meg magunkat?! ANNA: István sose gondolt arra, hogy tévedhet. MIKE: Amíg a hadállások világosan kirajzolódtak, nem is tévedett. De később bonyolult korszak kezdődött, az egykor szilárd határvonalak megtévesztően kígyóztak. A régi módszerrel többé nem lehetett eligazodni. Én legalábbis így láttam. Ő nem ... Aztán jött egy döbbenetes eset... ANNA (halkan): Andrásé ? MIKE: Az idegtépő szócsatákba már mind á ketten belefáradtunk. Mégis elmentem hozzá, még egyszer. Kértem: „István, gondolkozz! Ebben az emberben úgy bíztunk, mint saját magunkban! Talán hibázott — nem tudom. De nem lehet ellenség!“ Rámnézett — nem felejtem a nézését — és azt felelte: „Ha én ezt nem hinném teljes meggyőződéssel, egy percig se tudnék tovább élni.“ ANNA (halkan): így mondta? MIKE: így is lett. (Ismét a kép előtt áll.) Kálvinista prédikátor-ősök konok halni- tudását örökölte. Hitvalló típus volt. Saját belső törvényeivel meg nem alkuvó. ANNA (maga elé, mint egy mottót): „Ha én ezt nem hinném teljes meggyőződéssel, egy percig sem tudnék tovább élni." (Kis szünet után.) A te pered... úgy értem, az a per, amelynek te voltál az egyik fővádlottja ... MIKE: Istvánnak rögeszméje lett, hogy ellenség vagyok, mert nem akartam elhinni, hogy akiket elítélt, egytől-egyig bűnösök voltak. Tragikusan tévedett. Emberek tévedhetnek. ANNA: És te csak... embereket éreztél felelősnek azért, ami veled történt ? MIKE: Nem értem a kérdést. ANNA (óvatosan): A meggyőződésed... sose rendült meg ? MIKE: Még most sem értem a kérdést. Attól, hogy velem igazságtalanság történt, az értéktörvény — értéktörvény marad. (Szünet.) ANNA (maga elé): Tehát sose vesztetted el a hitedet. .. MIKE (halkan, nagyon nehezen mondja ki): De önmagamat néha már majdnem elvesztettem. ANNA: Önmagadat? MIKE: A felőrlődésnek ellenállni nem könnyű feladat... (Hirtelen.) Mondd, ismerted Kerekes Bélát ? ANNA: A kémikust? MIKE: Velünk volt egy ideig. Ő szokta mondani (elgondolkozva idézi) „Énünk eredeti képletét híven megőrizni — ez a legnagyobb próbatétel...“ ANNA (elgondolkozva): Hogy érthette? MIKE: Várj... Mondok egy példát... bár olyan nehéz erről beszélni... ( Maga elé.) Abban az időben közös cellában voltam ... és mikor jött a kenyérosztás ideje, úgy láttam: az én kenyerem mindig kisebb, mint a többieké. Nap nap után figyeltem: mindig az enyém látszott a legkisebbnek. Te, Anna, én attól úgy megrémültem, mintha leprafoltokat fedeztem volna fel a testemen! Mert hiszen az ilyesmi igaz lehet egyszer, kétszer, háromszor, de mindig?! Ez már a kiéhezett állat vak ösztöne volt... Hát nem, mondtam magamban, ezt már nem, hogy az „enyém tied“ tébolya ilyen tetűmódra férgesítsen el... Attól kezdve mindennap letörtem a kenyeremből egy darabot és elajándékoztam. Nem holmi krisztusi jóságból, félre ne értsd: önvédelemből ... (Hirtelen jelocsúdik, zavartan.) De most jövök rá: te ezt úgysem értheted. ANNA (keserűen): Persze, mert én idegen vagyok. Mert mi, akik azalatt, míg ti odabent voltatok, idekint voltunk, „ más állatfajta“ vagyunk. Teljesen idegen. MIKE (felfortyanva): Ez ostobaság! (Megbánja.) Ne haragudj, kiszaladt a számon. (Cigarettát sodor.) ANNA: Cigarettáznod szabad? MIKE: Mindegy. (Rágyújt.) Gabi? ANNA (kitérően): A Zeneakadémiára ment. (Hirtelen.) Tedd le, kérlek, a cigarettát. Meg akarom könnyíteni a dolgodat. Tudom, miért jöttél. Főosztályvezető leszel nálunk.
