Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - Gáspár Margit: Hamletnek nincs igaza
MIKE: Honnan tudod? Még szigorúan bizalmas ... ANNA (kissé elmosolyodik): Pesten vagyunk. MIKE: Magam akartam veled közölni. ANNA: Jólesik, hogy nem bíztad a titkárnődre. MIKE (mellékesen): Kalotainéra gondolsz? Nem a titkárnőm. És nem is nekem való munkatárs. ANNA (kis szünet után): Egy biztos, én nem maradhatok az osztályodon. Ez nyilvánvaló. MIKE (zárkózotton): Nyilvánvaló. ANNA: Szóval holnap kérni fogom az áthelyezésemet. így talán neked is kényelmesebb. MIKE: Nyilvánvaló. (Alig észrevehetően elmosolyodik.) Anna (elfordul): Hát. . . akkor elintéztük. (Leül, szórakozottan tépdesi az asztalkendő rojtjait.) MIKE (nézi): Most éppen olyan vagy, mint amikor először láttalak a Múzeum-kertben, ANNA (ridegen): Rég volt, tán igaz se volt. MIKE: Ültél a pádon, kezedben tankönyv: Római régiségtan. íme, gondoltam, egy szabályos kis úrilány. Beleolvastam a könyvedbe. Engels-kötet volt, iskolai borítékba rejtve. ANNA (kis éllel): Szóval, mégsem voltam „szabályos kis úrilány“. MIKE: Ne áltasd magad. 1930-ban az a kis kacérkodás a forradalommal hozzátartozott a szabályos úrilánysághoz. Nagy utat kellett megtenned, hogy egész ember légy. ANNA (keserűen): A te szemedben sose voltam az. MIKE: Hogy mondhatsz ilyet? ANNA (elszántan): Most már mindegy, kimondom. Mindig lenéztél. MIKE (haragosan): Helyben vagyunk! Az István régi nótája: hogy én értelmiségellenes vagyok. ANNA: Most nem erről van szó. Te engem (nehezen mondja ki) gyávának tartottál. MIKE (őszinte ámulattal): Miért gondolod? ANNA: Mindjárt kezdetben, ha veszélyesebb feladatról volt szó, lehetőleg kihagytál. Azt mondtad, gyenge a fizikumom. Látszólag kíméltél. De én tudtam: nem bízol bennem úgy, mint egy olyanban, aki a munkapad mellől jött. MIKE (meghökkenve): Ezt hitted? ANNA: Be is bizonyosodott. Akkor, mikor együtt menekültünk a Ligetben, 32-ben. MIKE (nagyon feszülten figyel): Mondd csak... ANNA: Nem emlékszel? Baksáéknál bújtunk el. Péter még Csepelen volt, Bözsi a konyhában vasalt... MIKE (maga elé): ...bementünk a szobába... ANNA (akadozva): És akkor... akkor kitört rajtam a félelem. Tetőtől talpig rázott. Az öklömet tömtem a számba, hogy ne sikítsak. MIKE: Idegroham volt. ANNA: Te mellém ültéi, aztán átöleltél, és úgy tartottál, míg meg nem nyugodtam. De attól fogva ... (szenvedélyesen) gyáva voltam a szemedben! Pedig meg kellett volna értened, hogy számomra az az ösz- szecsapás a rendőrökkel a Ligetben, az volt a tűzkeresztség, és még a férfiak is félnek néha... Embertelen voltál hozzám! MIKE (me grendült en): így hitted? ANNA (kimerültén): Nem hihettem mást. A következő találkozóra nem te jöttél, hanem István. Te nyilván nem kívántál többé velem dolgozni. Attól fogva ő lett az összekötőm. Mikor 45-ben a Tisza Kálmán — a Köztársaság téren újra találkoztunk, már régen az István felesége voltam. Ő nem nézett le engem. Megbecsült. És én is becsültem őt. MIKE (mélyet szív a cigarettából): Hát így történt. ANNA (szenvedélyesen): De most már azt is megmondhatom, hogy azokban az években, mikor igazán erősnek kellett volna lenni, mindig rád gondoltam. Azt mondtam magamban: ha nem is látod, ha meg se tudod soha, én mégis előtted vizsgázom! Ezért bírtam ki néha olyan sokat, hogy férfiak se bírták volna. De a te szemedben az maradtam mégis, aki voltam: a könnyen síró, rossz idegzetű úrilány. Mások hiába dicsértek — nem ért az semmit! MIKE (megrendülten): Anna, ezt úgy értsem, hogy te ... ANNA (nagyon egyszerűen): Igen. Mindig. Az első perctől fogva. MIKE (mély lélegzetet vesz): Várj csak, én is elmondok valamit. Akkor a Ligetben... nem igaz, hogy gyávának tartottalak. ANNA: Most már mindegy. MIKE: Nem mindegy. Az volt az első bevetésed. Csodáltam a bátorságodat, mert hiszen a te idegrendszered — ha meg is haragszol érte — valóban érzékenyebb, mint a miénk. Aztán jött a visszahatás, az idegláz. Átöleltelek, és megéreztem a szíved dobogását... te, Anna, komolyan úgy vert, hogy majd kiszakította a melledet. És akkor én hirtelen rádöbbentem, hogy ez így nem mehet tovább .. . ANNA (ránéz): Miről beszélsz, Gábor? MIKE: Nézd, én mindig biztos voltam abban, hogy engem nem lehet megtörni. De akkor délután egyszerre ráébredtem, hogy van olyan kínzás, amit nem bírnék ki.. . ha téged ... És ezért nem volt más megoldás. Le kellett zárnom magamban az egészet, minden áron. ANNA (lélekszakadva): Gábor, te... MIKE (nagyon egyszerűen): Igen. Mindig. Az első perctől fogva. ANNA (maga elé): Akkor hát az én egész életem teljesen értelmetlenül... (Hirtelen felzokog és a szék karfájára borul. Egész testét rázza a sírás.) MIKE (odalép hozzá, gyöngéden felemeli magához. Megpróbál úrrá lenni a megindult- ságán. Kicsit eltolja magától Annát, úgy szólal meg, mosolyogva): No, elvtársnő.
