Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - Duba Gyula: Világnézet
konvergál. Itt vannak ellenben az emberek, konkrét hús-vér valóságok, tőlük való függősége vitathatatlan, és ami a lényeg, határozottan bejelentik igényüket arra, hogy a lelki világának ócska lim-lomokkal zsúfolt padlásán rendet teremtsenek. Átdolgozza tehát világnézetét az új helyzetnek megfelelően úgy, hogy a megváltozott élet normáihoz minél simulékonyabb és külső lökésekkel szemben minél rugalmasabb legyen. Ezt az újonnan varrt eszmeköpenyt aztán magára teríti, vigyáz rá, ki ne lyukadjon, az esetleges repedéseket állandóan foltozza, és szilárd meggyőződése, hogy ez a lényeg. A takaró! Ügy érzi, acélos taktikával sikerült meg nyer gelnie az életet, szilárd kezekkel tartja ficánkoló paripája zabláját, úgy érzi, szent és sérthetetlen. No és erre jön egy mulatság, egy-két liter vörös bor és ő, lágyeszű idióta, perceken belül földig rombolja az oly sok fáradsággal megalkotott felépítményt. Ugyan még nem biztos a dolog, hiszen konkréten nem emlékszik rá, mit beszélt, de a lehetőség határozottan fennáll. Találkoznom kell Bodolával — dönt pillanatokon belül — meglátom, hogyan viselkedik! Néhány napig halogatta a találkozást, félt tőle, de vonzotta is. Nem hagyta nyugodni a probléma: mit mondott Bodola Lajosnak azon a szerencsétlen szombat estén? Nem bírta tovább, lement a műhelybe és arra sétált, ahol a Lajos dolgozott. — Szabadság, Bodola elvtárs — köszönt előre —, úgy-e maga kísért haza a múltkoriban? Kissé eláztam — nevetett félszegen. Kellemetlen helyzet. Ő, Menyét igazgató, kénytelen magyarázkodni és udvariasan mosolyogni egy alárendeltje előtt. — Nem tesz semmit — mondta az jóindulatúan —, mással is megesett már! — És mondja csak — érdeklődött óvatosan, s mintegy mellesleg Menyét —, mit beszéltünk mi ottan kettecskén, miről tárgyáig attunk? Ahá — villant egyet a kérdezett szeme. Nem rajongott kimondottan az igazgatóért. Vagy úgy! Félsz, mi, vén lókötő? Reszket a májad, hogy eljárt a szád, mi? A miskolci kocsonya szilárd sziklatömb hozzá képest, úgy-e? Na, de most megugratlak egy kicsit! — Semmi különöset nem beszéltünk, igazgató elvtárs — mosolyodott el kissé csúfondárosan —, ha jól emlékszem, vallásról meg teremtésről, vagy valami hasonló problémáról tetszett értekezni. Menyét igazgató előtt elsötétült a világ. Nem volt már kíváncsi többre, szédelegve támolygott tovább. — Végem van — nyögte a boldogtalan —, mindennek örökre vége! Sebezhető pont vagyok, tehetetlen, hajszálon lógó szerencsétlenség. Bodola Lajos egyetlen szavával ellövi a szálat és én lebukfencezem a mélybe. Pokollá vált az élete. — Derékba törtem ketté a pályámat — hörögte néha és ököllel verte zúgó fejét. Lefogyott, megsápadt, álmatlan éjszakái voltak. Ha elaludt, lidércnyomások gyötörték, vadul nyögött és kiáltozott. Bodola Lajos csúfondáros arca Damokles kardjaként függött a feje fölött, rásütötte izzó tekintetét és fenyegetően suttogta: „Készülj, egy szavamba kerül és megsemmisülsz, elégsz a gyalázat és bukás tüzében, hamvaidat pedig sajátkezűleg szórom szét a szélben.“ Két hét múlva az őrültség feneketlen szakadékja partján tántorgott. — Utolsó mentség — suttogta révetegen maga elé — elmegyek hozzá és beszélek vele, mint férfi a férfivel! Felkereste Bodola Lajost. — Mondja, elvtársam — könyörgött elkínzottan — mondtam én magának akkor valamit... valamit, amit nem lett volna szabad ? Lajos régen elfelejtette már az esetet és különben is, akkor sem tulajdonított neki semmi jelentőséget. Meg nem is volt ő rossz ember. Lágy szívvel és érző lélekkel volt felruházva. — Nem — mondta meggyőzően — nem mondott semmi olyant igazgató slvtárs.
