Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
A német expresszionizmusra, melynek valódi feltárásával még mindig adósok vagyunk, csak úgy lehet emlékezni, mint életünk egyik feledhetetlen, indító szakaszára. Ami a háború után nagy és igazi, emberi és szocialista lett a német irodalomban, az innen indult, itt ébredt embertudatára és társadalmi kötelességére. És hatott tovább ébresztőn, termékenyítőn világméretben — másokban. Tanúja vagyok. Amikor 1933-ban a német írók sorsa börtön, halál és hazátlanság, számüzöttség vagy teljes elnémulás lett, „Magyar köszönet“ címen róttam le hálámat azon perzekutált irodalom iránt, „mely a háború főbekólintása után először lett az egyetemes szenvedés, az egyetemes megújhodás hangja és vádja és mely máig is megmaradt kortársi kötelességnek és felelősségnek. Itt és így ismertem meg a háború utáni embertörténetnek az orosz szocialista építés melletti egyetlen pozitívumát: a német emberirodalmat, a marxista szellemet, mindazt, aminek hatása és továbbélése pontosan kimutatható az összes nemzetek szellemiségében“ (KORUNK és AZ ÚT, 1933 május). A német expresszionizmus nagy általánosságban — (Hans Johsfc és Gottfried Benn is expresszionisták voltak!) — vox humana volt: a szocialista humanizmus csírája, csíráztatója és kifejlesztője. A Heidegger- és Jaspers-rep- rezentálta egzisztencializmus: az antihumánum iilozófiája maradt, háború kerítője és így a német imperializmus legsajátosabb terméke. A német egzisztencializmusnak a német mili- tarizmussal korrespondáló jellegét mindennél jobban húzza alá az a tény, hogy a francia egzisztencializmus — és itt elsősorban legfőbb -képviselőjében: Sartre-ban — a teljes anti- pódust tudja felmutatni. Jean Paul Sartre, az ■antinihilista, egyszer felháborodottan utasította vissza azt a feltevést, mintha ő is nihilista lenne. És ezzel a kikapcsolással, megtagadással elesik a német egzisztencializmussal való rokonsága. (Jaspers 1919-ben: „A nihilizmus a pszichológiailag elkerülhetetlen lépcsőfok, ha az élet öntudatra akar ébredni... A nihilizmus elől nem lehet megszökni“. (Psychológie der Weltanschauungen, 268). Sartre a felelősen cselekvő humánum mondanivalója. Szerinte az ember önmagáért felelős, és ez a felelősség átháríthatatlan. Az ember választhat az utak és lehetőségek között, a választás azonban egyúttal felelősség-vállalást is jelent és nemcsak önmagával, de az emberiséggel szemben is. Sartre nem véletlenül lett a francia ellenállás, az antifasizmus, a béketudatosítás egyik reprezentánsa: sok buktatón, tévedésen át érkezett el az emberi és szocialista ellenállás filozófiájához, valóságához, etoszához. De amikor elérte ezt a fokot: Sartre francia fixpont lett, zálog iránytű és — ellenség. Az OAS Sartre-elleni merényletei önmagukért beszélnek. Csak ez a Sartre írhatta aztán meg azt, amit a német egzisztencializmus tudatosan kikerült és elszabotált: a német imperializmus, a német fasizmus eleve termékeltenségre, sterilitásra ítélt bűntudatdrámáját: „Az altonai foglyok“-at. A bűntudat: egzisztenciális kategória. A jelen esetben nagyipari cinkos fegyverkezések, elkövetett háborús gyilkosságok vagy elkövetendő aggressziók nyomasztó terhe és félelme. A bűntudat: félelem. Félelmetességét filozófiával, nyakatekert okoskodással kell kipur- gálni, és abszolúciót, felmentést injekciózni: ez, ennyi a német egzisztencializmus szerepe és feladata. Bűnbocsánata felmentő magyarázat, mert csak így adhat menlevelet a holnapi bűnnek: az atombombának, az atomnihilizmusnak. Sartre drámája a nyakát homokba dugó struccmadár képzetét idézi fel. De ami a struccmadárnál ösztönös refleksz, buta-gyáva önbecsapás, az itt tudatos pózban ölt testet: öncsalás lesz és szerepjátszás. De az őszintet- lenségből beleolvadtság lesz, és így muszáj- vállalás és muszáj tett. A Ritter, Tod und Teufel hazugságig meztelenített valósága ez: a halálos bűnben fogant bűntudat nem kaphat felmentvényt. Halál-zsákmány, ördögzsákmány mindenképpen! A bűntudat itt önítélőn' csak a halállal azonosulhat és a pokollal. Az Ítélet neve és neme: öngyilkosság, melyről azt mondottuk, hogy a leggyávább bátorság, a legbátrabb gyávaság. Kik az altonai foglyok? A modern rablólovagok, ipargeneralisszimusok: a monopolkapitalizmus képviselői, akikről — amerikai viszonylatban — a fegyverhajszával és a hadügyi költségvetéssel kapcsolatban, maga Kennedy elnök mondotta, hogy milyen „veszedelmes, lappangó erők“. Az uralkodó osztályról van itt szó, az egyik leggazdagabb német családról. Az apa és fia nem vethetnek egymás szemére semmit. Egyformák: „Te elláttad őket hadihajókkal, én hullákkal“. Az apa önjellemzése egy mondatban összefog mindent, amit e családról, tegnapjáról és holnapjáról tudnunk kell: „ha Frantz (a fia) meghal, akkor vele eltűnik az utolsó von Gerlach... Akarom mondani: az utolsó szörnyeteg“. Az apa és fia — Frantz fogalmazásában — „két gonosztevő: az egyik elítéli a másikat olyan elvek nevében, amelyeket mindketten sárbatapostak; minek nevezik ezt q komédiát?“ És az apa rávágja: „Igazságnak!“ Mi már most az igazság? Frantz mindent tud, de elzárkózik előle: befalaztatja magát, szobájának nincs ablaka, évekig nem mozdul ki belőle: „Valami történik. Kint. Valami, amit nem akarok látni“. Majd később őszintébben: „Azt állítottam, azért zárkóztam be, hogy ne kelljen részt vennem Németország agóniájában; hazugság volt. Hazám halálát óhajtottam, hogy ne legyek feltámadásának tanúja". És itt van a dráma ugrópontja. Az apa tudja (hisz részese), hogy a háború utáni Németország „Európa leggazdagabb nemzete“. Ez a tény maga a kész abszurditás: a hihetetlenség. De ez és ennyi napjaink következményeiben leginfernálisabb valósága. „Aki veszt, az nyer“, vonja meg a mérleget az apa! Frantz azt hitte, „hogy meg akarják semmisíteni Németországot; visszavonult, hogy
