Irodalmi Szemle, 1963

1963/3 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

ne legyen tanúja kiirtásának. Odafönt (szobájában) Németország halott, mint a hold. Ha feltámasztom, Frantz golyót röpít a fejébe“. Valójában és igazában: a Gerlachok nem lehetnek Németország feltámadásának tanúi és — haszonélvezői! Ha van igazság: a felbujtók és a tudatos végrehajtók — „Németország megér egy gaztettet", mondja Frantz — nem lehetnek ráadásul még hullarablók is.

Nyugat-Németország mai léte, mai helyzete, gazdasági és hatalmi pozíciója — a Wirtschafts- wunder és Nyugat-Európa legerősebb katonai hatalma — mindez: maga az abszurd lehetetlenség! A német militarizmus többé nem támadhat fel, Németországnak nem lehet többé hadiipara: fogadkoztak a győztesek. Az amerikai Morgenthau-terv a legteljesebb tabula rasa-ként hirdette. Németország gyárait le kell rombolni, Németországot fegyvergyárak és hadsereg nélküli agrárálammá kell változtatni! És minden a visszájára fordult: a vesztes megnyerte utólag a háborút! A győzelem nyugati partnerei a legteljesebb tudatossággal szabad folyást engednek a dolgoknak: a harmadik világháborúnak, a közös amerikai-német világmerényletnek! A németek a saját bűntudatuk helyett, az általuk és velük kompromittált győztesek bűntudatának haszonélvezői és zsarolói lettek: „Szép győztesek!... Mit csináltak belőlük azóta? És mit csináltak magukból? Egy szót se: a győztesek felelősek a történelemért... Bírák? A Hirosimára dobott bombát talán Coering küldte?"

A német imperializmus, a német fasizmus mint nyertes! A Gerlachoknak — az apának és fiának — most minden oka megvan, hogy örüljenek, hogy éljenek és tovább gazdagodjanak, és mégis, spontán, azonnal — szinte türelmetlen kéjelgéssel — a halálba kívánkoznak. Az önfogoly szimbólum lesz: az volt az elképzelése, hogy bezárkózik szobájába, és ha betörik az ajtót: hullát találnak: „A meggyilkolt Németország tetemét. (Nevetve.) Bűzleni fogok, mint a lelkiismer et fúr dalás". És ez a bűntudat a halálos ítélet logikájával kacérkodik. A háborús Németország mint folytatás, mint folyamatosság nem támadhat fel többé: „Németországnak meg kell döglenie, különben közönséges gonosztevő vagyok“. „Pontosan így van — vágja rá az apja — az életed vagy a halálod mindenképpen semmi. Nem vagy, nem teszel semmit, nem tettél semmit, nem tehetsz semmit". Az igazsághoz: a nihilhez, a nihilbe érkeztek és Frantz most már megszállottan sietteti mindkettőjük közös, autós halálbarohanását — 180 kilométeres tempóban!

Amikor sógornője, Johanna egyszer megkérdezi Franztól: „Maga minek a megszállottja?", az így felel: „Az űrnek. Vagy inkább a nagyságnak. (Nevet.) A megszállottja voltam, de mégsem voltam nagy". A hatalom-nosztalgia után az űrvalóság tesz pontot: a kataszrófa- nihilizmus. Aki az űrre, a semmi mindent- mérésére tette fel életét, az az űr, a semmi által vész el! Amit a német egzisztencialisták, mint

a német imperializmus azonosultjai, nem mondhattak el és nem mondhattak ki, azt — őket is elmarasztalón — csak a francia egzisztencialista foglalhatta szavakba. Sartre drámája azt demonstrálja, ami nem történt meg, ami nem történhetett meg, és aminek meg kellett volna történnie Nyugat-Németországban: és ezzel és így ítél — fellebbezhetetlenül. Frantz szinte kikönyörgi ezt a büntetést: „Mondja, hogy Németország haldoklik. Mondja, különben a tükör összetörik." Itt épp a bűnös nem tudja elképzelni, hogy másképp is lehetne, be kell zárkóznia a bűntudat kilúgozott fikciójába, de ez a bűntudat még így is csak — kitérés, menekülés. Amikor megkérdezték Sartre-tól: tulajdonképpen miért zárkózott be „az öreg Hindenburg elsőszülött fia“?, Sartre így felelt: „Egyszerűen félelemből. Attól fél, hogy rájön: valamennyi ál-férfias tette nem ért semmit". Nem ért, nem érhetett semmit: a rettegés szomja csak a patologikus elemeket mozgósította a végsőkig. Frantz egy helyen bevallja, hogy „Hitler asszonya“ lett: „Hitler másvalakit formált belőlem, engesztelhetetlen és sérthetetlen valakit: önmagát: Hitler vagyok és felülmúlom önmagam ... Magamnak követelem a rosszat, hadd mutassa meg hatalmamat egy feledhetetlenül különc cselekedet: még életében féreggé változtatom az embert“ A félelem és félemlítés közös adottságából csak az em- bertelenítés főműve jöhettet létre: a második világháború. Az ember féreggé aljasult. Georges Bernanos reálfantáziája még „óriási rovarokkal“ ijesztett. Sartre a féregléttel, a féreg-céllal már a második német világháború valóságát és — főbűnét közvetíthette.

Sartre egzisztencializmusa bűntudatot és lelkiismeretet mozgató etosz. Tehát az, ami a német egzisztencializmusból hiányzik. Természetszerűen: imperializmusnak, fasizmusnak nem lehet sem bűntudata, sem lelkiismerete. Embertelen. Az altonai apa nyíltan vallja be: „Nem szeretem a lelkifurdalást... nem használ“. Sartre, a francia egzisztencialista valójában a német egzisztencializmus — drámáját, vádiratát írta meg. És bár Sartre nyilatkozatában elmondja, hogy csak kényszerűségből helyezte át a cselekményt Németországba, és hogy „Frantz helyzete eléggé hasonlít az Algériából hazatért katonához": ez a magyarázat inkább hazai pedagógiai célt sbzolgál, hisz az OAS és De Gaulle a fasiszta fertőződés, a kór terjedésének, az egyenlítettségnek veszedelmes fokát bizonyítják, — mégis és mindennek ellenére az „Altonai foglyok“ a legnémetebb valóság drámája, mely szinte demonstrálón illusztrálja C. A. Junk szavait a háború bűnébe rekedt németről, aki „a valóságban a hisztéria minden jellegzetességét magában hordja. Nem tudja és nem akarja elismerni, hogy olyan amilyen, bűnét nem tudja elviselni, ahogy nem tudja abbahagyni az utána való vágyódást sem. Igen, ő nem retten vissza attól, hogy öncsalással önmaga elől is behúnyja a szemét. Ez ugyan mindenütt előfordul, csak nem éppen olyan nemzetileg világosan, mint Németország-