Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - Oleg Logvinov: Emlékek
SzéD fogaid vannak, állapította meg Karikás keserűen. Valódiak, csak az egyik van aranyból. Nekem bezzeg ... Kiestek, no! Ott potyogtak ki sorjában a jó rabkoszttól negyvenötben meg negyvenhatban, amikor az őröknek is kopogott a szemük az éhségtől. Te persze nem voltál börtönben. Nem úgy nézel ki. Ilyen fogakkal! — Hallja, — csattant a szikár vénember hangja ellenségesen és keményen. — Szemtelenkedni akar? Velem akar kikezdeni? — A fene, — védekezett és visszaült gyorsan a székre. Pedig legszívesebben felpattant volna. Szégyenében. Mert ilyen vagyok én. Elég rámpirítani, tiszti módon rámvakkantani és lám — lapulok, mint a tetű a subában. Leültem. Még jó, hogy csak leültem és nem feszültem vigyázzba. Pedig ... Nem sok időd van már hátra, Karikás Mihály! Mi az az egypár év, míg húzod a sorsodat? Az állammal, a polgárokkal elvégezted számadásodat. Kiengedtek, nem imád nak ugyan valami nagyon, de szolgálhat az ember, fizetés jár érte, titokban talán meg is becsülnek, csak nem nagyon hangoztatják, nehogy elbízzam magam. Meg talán úgy is vélik, hogy a múltra fel kötelességem is jól szolgálni. Nagyon jól szolgálni. Csak még ezekkel kellene számolni. A vitéz tiszt urakkal. Nem ezzel a göthös vénemberrel, hanem az összessel. Akikben az úri tempó nem ért odáig, hogy kiálltak volna megfizetni. Nemcsak magukért, hanem a szolgahadért, értem is, aki kiszolgálta őket és aki a parancsukra ütött... vert... talán ölt, gyilkolt is. Nekem a nagy számadásra még a fogaim is rámentek, ez pedig itt tátogat az arannyal, melyet talán ... olyanokkal raboltatott össze, amilyen én vagyok? — Nahát! — emelte fel hangját ismét a szikár. — Már azt hittem, elment a jódolga. — Közelebb lépett, még szorosabbra fonta karjait és hangja ércesen kongott a deszkafalak között. — A bajtársi szellem nem szólam volt csupán. És nemcsak akkor kötelezett minket, amikor egyenruhát hordtunk. Most is kötelez. Mindenkit. Téged is! Elmosolyodott. Bólintott, kifonta karjait, közelebb lépett és tenyerét Karikás vállára helyezte. — Nem veszem azért rossznéven. Téged is biztos megtépáztak ezek... — és elfojtott egy szitkot. — Rámentek az idegeid a nagy szabadságra, úgy-e? Megveregette a volt törzsőrmester vállát. — Azért ne lógasd a fejed, fiam! Ezért is, mindenért megfizetünk. Érted is. Kamatostól fizetjük meg, én is, te is! A barna csontos tenyér hidegét' Karikás egészen a velőkig érezte át. És a szavak jeges fagyát, melyek agyát dermesztik el. És a csontosarcú ember ápolatlan szájának savanyú illatát. Bolond ez a vénség! Az ám! Bolond maradt, mint amilyen volt is világ- életében! Megfizetni? Ez? Igen, elbújni a lyukban, a deszkabódéban, a Karikás majd kiszolgál és te így várnád meg a csokoládékatonákat, akik majd a te nevedben leszámolnak. És aztán újra sereget toboroznál a Karikásokból meg a többi hülyéből? Meg a gazemberekből, akikké mancsaitok alatt váltunk! A vénember tenyerének jeges nyomása alatt lehűlt az éjjeli őr vére is. Felemelte fejét, felállt és nyugodtan, higgadtan így szólt: — Menjen a pokolba! — és úgy rázta le a kezet a válláról, mintha kígyó öleléséből szabadulna. A szikár meghátrált. Ügy álltak egymással szemben, e két csonttáaszott férfi, mint egy-egy vén roncs, egy régi, elmúlt világnak kihaló, utolsókat lélegző roncsai. Karikás felsóhajtott. Kimérten, tempósan a falhoz lépett, lerántotta a kincstári bekecset. Érezte, hallotta is, hogy szakad a finom tiszti-holmi akasztója. Elnevette magát és a segédőr lábai elé hajította.
