Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - Gál Sándor: Akkor is (vers)
— Menj a pokolba, jóember, — harsogta fogatlan ajkaival, akár egykor régen, amikor két ezüst csillag adott súlyt szavainak. — Eredj, amerre csípáid vezetnek. És ne kerülj a szemem elé többé! Az egykori tiszt ismét összefonta karjait, úgy nézett Karikás szemébe. — Bajtársiasság, — recsegte gúnyosan. — Reszketsz a kenyeredért, félsz, hogy rájönnek, ki voltál, mi voltál ? Kikergeted a tisztedet a... — Na, eredj a pokolba, — zendült fel ismét az éjeli őr basszusa. — Eredj és üzend meg az ördögöknek, hogy nemsokára megy utánad a Karikás is. Ne félj, vénember, nemsokára én is megdöglök... De amíg élek, — ordított és rácsapott öklével az asztalra. — Amíg élek és szívom a levegőt, soha többé veled... Meg a tieiddel... Eredj! Feszülten hallgatta, miként csikordul ismét a pléh ajtó. Ügy vitte ki a le- vitézlett tiszt úr drága bekecsét a karján — megzördültek a drótok. Leakasztotta a karikás kulcsot, be kell zárni az ajtót... Elnézte a nehéz, súlyos acél-kulcsokat... A fejét kellett volna megsimogatni vitéz alezredes uramnak. Ezekkel ni. Megfizetni. Mindenért. Egy tönkretett életért, ezernyi tönkretett életért — Húsz évvel előbb kellett volna igy, villant át agyán és a konokul összeszorított szemhéjak alól kibuggyant a súlyos keserű, elkésett férfi-könny. Tisztaságra döbbentő éjszaka, most kísérj haza. Legyek örökre itt bolyongó élet: lássak és ítéljek. S ha a látások iszonyúk, s fájnak, akkor is legyek újralátója a világnak. Csend ül a tájon. Ha nem szólsz, nem esik bajod! De én szétkiabálom, ami fáj, ami bánt, átlépve törvényt, ideológiát, dogmákat, a kultusz-poklot, s hozzámérem a századokhoz a mánkat és a holnapunkat. akkor is Gál Sándor
