Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - Oleg Logvinov: Emlékek
— Kár, — rázta fejét a szikár. — Pedig jó volna. El tudod intézni, hogy megtisztítsák őket, vagy újakat adjanak? — Nem én, — vonogatta Karikás a vállát. — Kár, — rosszalta Polgár. — Mióta szolgálsz ezeknél? — Négy éve elmúlt... — Akkor pedig már adminisztrálhattad volna magad annyira, hogy az ilyesmit elintézhesd. Érted? Jól kell velük megférni, hadd lássák, kötelességtudó, szolgálatkész az ember... Megszeretik, megkedvelik, vagy legalábbis megszokják. És máris könnyebb az élete ... Igen, és még mennyivel könnyebb, ha rátalál egy ilyenre,- mint én vagyok. Aki helyetted adminisztrálja magát, felkúszik térdein egészen a főnök legmagasabb kegyeihez, hogy kiszolgálhassa jófajta, tiszta pokróccal a vitéz alezredes urat. Szolgálni! Kiszolgálni! Egész életen át rohadt cselédnek lenni. Akár a mezőn, akár a kakastollas libériában. Most meg már a rongykabátkában is! Még itt is úr akar lenni? Ez? — Nem kell itt felkúszni, — morogta. — El kell végezni a szolgálatot, becsületesen, tisztességesen, nem zavarogni, hallgatni és élni... A szikár gúnyosan felnevetett. — Filozofálgatsz? — Felállt, lapos deszka-mellkasán keresztbefonta karjait. — Nem áll ez jól neked, fiam! Nem, csóválta meg Karikás sörtés üstökét. Persze, hogy nem! Csak az urak filozofálgassanak, te hallgass, neked kuss, te cseléd vagy, nyomorult szuka, akit megrugdosnak, aki úrnak képzelte magát, mert annak akarta magát tudni, aki szolgált titeket és ti lenéztétek ... Még mindig lenézitek. Hát filozofálgatni régebben kellett volna. Nem pedig elúszni a kakastollas áradattal. Voltak olyanok is, akik otthon maradtak. Cselédsorban, igaz, de most ember lett belőlük. Elvirultak ugyan már ők is, a hajdani iskolatársak, a szálas, szép legények, akikkel őt is egykoron együtt sorozták Ferenc Jóska szürke hadaiba, de élnek... És akkor is ezeket kellett szolgálni! Ugyan hány éved maradt még a nagykönyvben, Karikás Miska? No nem a bíróságon, elnöki közkegyelem törölte a többit... Hanem az élet könyvében. Hány évet élhetsz még ? Mennyi maradt hátra ? Az első háború megtépázott. Kegyetlenül. Aztán a munka, a szörnyű robot. Utána egy darabig úrnak hihetted magad. Megfizettél érte, a börtön nem üdülő, nem is annak szánták. És öreg napjaidat nyugodtan, békességben, tisztességesen szeretnéd leélni, hogy legalább egy részét felejtsék el az emberek annak, amit tettél. Miket? Minek felidézni, úgy is tudja mindenki. Csak hát... talán nem is mindig a szíve szerint. Ezek akarták. Ezek parancsolták. A vitéz Dénes százados urak, meg a vitéz Polgár alezredes urak, meg a vitéz és méltóságos még magasabb urak. Én megfizettem. Keservesen. Hát te? Jó volna tudni, de hát — elmondaná ez a vén agár a magamfajtának? Talán ő is ült egy sort, ám ezek az urak mindig okosabbak voltak a parasztnál, még ha történetesen csendőrgúnyában is járatták; talán születési bizonyítványt lobogtatva sompolygott be az országba — idevalósi vagyok, úgy mondta. Nagy volt a háború után a felfordulás, ha pedig odaát maradt az ipse az első háború után, nem nagyon tudhatnak róla az itteni hatóságok. Tehát meglapult. Okosan. Ki tudja róla falujában, kicsoda-micsoda, ha Pesten élt őkelme. Pesten pedig talán halottnak vélik. Volt erre is példa. — Neked se, — nézett szilárdan az egykori tiszt szemébe. Először tegezett vissza tisztet! Magas tisztet. Igazi urat. Mert az ilyesmi nem járta, még ha együtt ittak volna is. Lehet, hogy a honvédségnél a rókalyukban ráfanyalodott a bakatiszt. A királyi csendőrségnél aztán nem! A csontos arc megrándult, a sötéten csillogó szempár tágranyilt. A segédőr kinyitotta száját és meglepetésében egy pillanatra úgy is felejtette.
