Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - Oleg Logvinov: Emlékek
gyermekes családapának, az ötvenéves törzsőrmesternek mondta az a rohadék, hogy fijam, de megdádázlak és megnyúzom az irhádat, ha nem lesz eredmény... Még a börtönben sem dívott ez a hang. Mármint az őrök részéről. Nem tegezték le a rabot tizenkét évig se Ilaván, se máshol. Mármint az őrök. Mert a rabok igen. Azok az urak, akik úgy örültek meg a csendőr-őrmester társaságának, mint ez itten. A vitéz alezredes úr! Azok letegezték. — Hát jónak jó, — mormogta a kétségbeesett igyekezettel, hogy azért a hangja ne legyen túlságosan barátságtalan. — Csakhogy a szolgálatot azért el kell látni... — Tudom, — vágott szavába a szikár egy szigorú legyintéssel. — Majd informálni fogsz... Később. Körülnézett és végigkutatta szúrós tekintetével a portát. — Holnapra villanymelegítőt hozok ... Majd teát fogsz főzni. — Tovább fürkészett. — Pokróc van? — Hát — vonogatta vállát. A szikár felnevetett. — No rövidebben! Katonásan! Van vagy nincs? — Játékosan összecsapta tenyereit és felröhögött. — Vagy már leszoktál a szabatosságról? — Mocskosak, — nyögte ki keservesen. Jelentem alássan, mondta volna hozzá régebben ... Az anyádat! — hördült fel magában. Elvárná? El! El ez! Úgy jött be, mint amolyan szimpla vénember. Ügy járják ezek a várost, elmégy mellettük, nem néznéd ki belőlük, hogy kicsoda, micsoda. Szelídek. Csendesek. Ha kell, alázatosak is. Most, a deszkabódé négy fala között, hogy rátalált egy volt csendőrre, most megnyílt a pofája, most járatja strammul, katonásan. Aszondja, szabatosság? Az, a keservedet! A Dénes'százados úr is azt reklamálta, hogy a kutyák marcangolják ... Dehogy marcangolják! Ottmaradt az Bajorországban, ott a csirkefogó, fütyült at feleségére meg a kislányára, örült, hogy lerázta őket, hisz ott volt vele a pesti telefonos-kisasszony. Csak a magunkfajta baktatott elkeseredve haza. Tudta, hogy baj lehet belőle, csak a lelke mélyén hitte, remélte, hogy megfeledkeztek, talán csak sikerül valahogy megúszni... Dehogy feledkeztek! Dehogy feledkezett meg a falu a Karikás Mihályról, aki csaknem vénember korban felcsapott kakastollasnak. Jöttek a Horthyék, elment a járási főnök, jött helyette harmincnyolcban a főszolgabíró úr. Meg a Polgárok. És úgy toborozták az embereket. Megszédült, megbolondult a Putnoki, két hét múltán úgy jött haza feszesen, hegyesen a fekete keménycsákóban, mint egy valódi isten. Hát nem vitte el az ördög a bolond Karikás Mihályt is ilyen szuronyos istennek? Megfizettem érte. Leültem a magamét. Mire kikerül az ember a börtönből, minden tagja megöregedett, hogyan is kezdhetne új életet? Csak éppen hogy-, eltengődik. És igyekszik, hogy aí főnök meg az emberek elfelejtsék, hogy ez a Karikás, ha nem is otthon, de Erdélyben meg a Vajdaságban igen nagy úr volt. Vagy legalábbis annak hitte magát. Mert hát milyen úr is volt a törzsőrmester? Szolga volt, ezüstcsillagos, csákós, libériás szolga. Egy olyan jobb szolga, no! Az ilyen urak szolgája. Jön egy vitéz Dénes százados úr, aszondja — fijam! És a törzsőrmester áll, akár a cövek. És ha eljött az ilyen ... Amikor ezek a csupaarany gallérosok jöttek és azt mondták, hogy fijam, még mindig gratulálhattál magadnak, hogy nem baromnak szólítottak. Isten hozott tehát, kedves bajtársam, isten hozott, vitéz alezredes uram! Pokróc kell neked? Netán azt képzeled, hogy te itt" fogsz csücsülni a lócán, majd melléd állítom a villanykályhát is, melegedni fogsz, főzöm neked a teát, aztán pedig kint taposom a havat és nyelem a fagyot!
