Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - LÁTÓHATÁR - Bábi Tibor: Elkésett tájékoztató
rek és eszmék, maga a szocialista forradalom élt át a személyi kultusz időszakában...“ — írja Fehér Ferenc Benjámin László: Ötödik évszak c. cikkében. S alább: „Máris el kell azonban hárítani egy hamis értelmezést, a kártékony önmarcangolás nevezetes vádját. Megrendítően nagy versével, „A vérző zászlók alatt" cíművel kapcsolatban rögtön felhangzott a szemrehányás: miféle halottakat hordoz magával a költő? Ha ezt nem szószerinti értelemben fogjuk fel, mert úgy egyszerűen cinizmusnak kellene gondolni (e kérdésre nagyon nehéz ugyanis nem válaszolni) akkor reális aggodalmat pillanthatunk meg mögötte. így hangzik: minek ez a sok kétely és vívódás? Nem lesz akaratlanul is ellenforradalmi erők zászlójává?" A választ maga a mű adja meg. Nem lesz és nem lehet ellenforradalmi erők zászlójává. Itt a lesztisztább és legbecsületesebb költői és emberi magatartásról van szó. Valami olyasmiről, amit St. K. Neumann, a csehek nagy szocialista költője közvetít más körülmények között és más időben, de hasonló lírai hőfokon Csatatér vagyunk című versében: Kétségtelenül nő és virágzik az új nemzedék is. Legjellegzetesebb képviselői talán Garai Gábor és Csanády János. „A költői érettség is oly egyszerűen és titokzatosan születik, mint a felnőtt ember arca. A fiatalság még esetleges, jellegtelen nyomai elmosódnak, a vonásokban túlnyimó lesz az egyszeri jellem, a személyes tapasztalatok egyszeri rajzolata. Az érett, az eltéveszthetetlenül saját hangját Garai Gábor már az Emberi szertartás verseiben megtalálta, kötetének vezető szólama volt akkor ez a lírai hang. Most a Mediterrán ősz-ben pedig egyeduralkodó. Újfajta gondolati líraiság ez, új módon analitikus költőiség. Erényeit nem az elzártság szülte, nem az élettől, a néptől, a társadalmi mozgástól elszigetelt kényszerűség. Sőt éppen az élet, a világ magába ölelésének szülötte ez a líra: az összeforrottságé, ami Garait a nép mai életéhez, a szocializmus jelen dolgaihoz s jövendő távlataihoz köti. Intellektualizmusa annak a szocialista embernek a tulajdonsága, aki nemcsak tudomásul venni, de érteni — (s mert érti) alakítani akarja ezt az ellentmondásaiban és felíveléseiben is eddiginél emberségesebb új világot." — így ír Kockás Sándor Garai Gábor költészetéről a Kortárs ez évi februári számában. Csanády János Áttört egek c. kötete után újabb kötettel jelentkezett, mely az előzőekhez képest kétségtelen haladást jelentenek. „Csanádynál elodáz- hatatlanul napirendre került a felelősebb költői magatartásnak, a valóságos gondokat vállaló közéleti okoskodásnak problémája, és az sem baj, ha ez a friss tájékozódás egyelőre megoldatlan mozzanatokat is tartalmaz. Ez utóbbiak érdekes módon a költő szocialista fejlődésének ellentmondásaiból következnek; oly időben érett kommunistává, az ellenforradalmi években, amikor a kommunista emberség normáit sokban másképpen kellett megfogalmazni, mint hajdanán, de Csanády a régi érzelmi alapállást a kommunista költő vált ózhat at lan eszményének hitte. Megváltozott viszonyaink közepette magára maradt s ezt az igazi „forradalmár" sorsának hitte, értelmezte az ideológiai lanyhulás közepette. Ez a tudatzavar a Hegyélén-ben már kevésbé pragmatikusan kap hangot. A leszámolás vele gondolatilag megalapozatlan, de az elszánás erősödik a költőben. Ezzel végtére olyan ideológiai — morális — „szellemi" probléma elé került, amelytől széleskörű és gazdag helyzetképhez, differenciáltabb személyiséghez lehet jutnia... Nos, a Hegyélén az első lépés lépés ebben az irányban: a keserű füstölgéseket a gyárak, műhelyek harsány közössége nagyjából száműzte, a költő visszatérése emberréválásának színhelyére meggyorsította benne az „értékek átértékelésének" folyamatát... (Horváth Zsigmond, Kortárs, 1963. 2. sz. 296—97 old.). Kétségtelen, hogy ezek a fiatalok is hatnak, alkotásuk régen belekerült szellemi és irodalmi életünk vérkeringésébe, főleg a fiatalabb költői nemzedék Elvtársak, hiszen Kánaánt senki el nem érte, aki sohase tévedett és önmagával nem küzdött meg érte; küzdjön hát, aki arra küldetett! Lenin a csúcs, mi csak a halál mezeje, harc dúlja föl az ember jó eszét, s e harcba halunk majd bele. Ám lévén hitünk büszke hit, majdan alázatos trágyává esünk szét, s aztán — lásd: új nemzedék nő megint, virágozzék tanításod szerint, ó Moszkva!
