Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - LÁTÓHATÁR - Georgij Seleszt: Aranyrög

— Én amellett vagyok, hogy adjuk be. A háború miatt a beadás mellett szavazok! Ha nem lenne háború, ellenezném a beadást. Eredj, vidd az ördögbe.

— Hát ti? — kérdezte Dusenov tőlem és Golubevtől.

— Beadni — feleltem, Golubev pedig hozzátette:

— Akadjon meg a Hitler torkán. Eddig megvoltunk aranyrögök nélkül, ezután is megleszünk. Vidd!

Dusenov felállt és levette sapkáját. Meghajtotta előttünk ősz fejét, amely olyan volt, mintha porhóval hintették volna be.

— Mint a régi bolsevikok egyesületének tagja, a párt nevében köszönöm nektek, elvtársak, azt a segítséget, amelyet a szovjet népnek ezekben a nehéz napokban nyújtotok.

Gendel mondani akart valamit, de csak kinyitotta a száját és nem szólt semmit.

— Sok szerencsét... — szólalt meg Golubev. — Talán eljön az az idő, amikor köszönetét mondanak ezért nekünk ...

Dusenov az őrparancsnokhoz ment. Hamarosan megérkezett tábortüzünkhöz a lágerrészlegparancsnok, egy vérben forgó szemű hadnagy, aki csak úgy bűzlött a pálinkától. Vele volt az átvevő ellenőr, mérleggel a kezében. Az aranyrögöt lemérték és az átvevő bejelentette:

— Ezerhatszáznyolcvankilenc gramm. Mindennap akadhatna egy ilyen.

A részlegparancsnok kis ideig a kezében tartotta az aranyrögöt.

— Néhány hónapig urasan lehetne belőle élni!

Átadta az aranyrögöt az ellenőrnek és az őrparancsnokhoz fordulva hangosan kiadta a parancsot:

— Szkvorcov, kísérd be őket, hadd pihenjenek. Mondd meg, hogy adjanak ki nekik fejenként két marék mahorkát!

A részlegparancsnokságon meg ebédeltettek bennünket a polgári alkalmazottak étkezdéjében. Beleizzadtunk, úgy ettük a rózsaszínű borscsot, a húsos makarónit s a gyümölcspudingot. Degeszre ettük magunkat kenyérrel. A pléhtányérokat alaposan kinyaltuk, a megmaradt kenyeret magunkhoz vettük és verejtékben fürödve visszamentünk a barakkunkba. Ott már duruzsolt a csilléből eszkábált kályha. Kiterítettük kapcáinkat száradni és elnyúltunk a forgáccsal tömött, fekete szalmazsákokon.

M isnap ismét munkába mentünk. A kolimai nap újra mandarinként világított, s halvány rózsaszínű fénnyel vonta be a hegyeket, a közeli fenyvest és a havat.

Lustán dolgoztunk, gyakran tartottunk cigarettaszünetet. Pirultak a tűzön a serclik és forrt a víz a nagy konzervdobozban.

Délfelé beállított Vékony. Ez alkalommal nem kínált meg minket saját töltésű cigarettával, hanem nyomban elordította magát:

— Láttam már kutyákat, de olyanokat, mint ti, még soha. Kommunisták, komszomolisták! Én meg hittem nekik. Jól teszi Sztálin, hogy lágerekbe hurcol- tat titeket... Megérdemlitek, ha itt dögöltök meg!

A tűzbe köpött és elment. A nap vége felé volt még egy eseményünk. Az őrparancsnok nagyon ideges lett: láttuk, ide-oda szaladgál.

— A parancsnok — találta ki Dusenov az idegeskedés okát.

Kiderült, hogy a lágerparancsnok érkezett meg. Hosszú sleppel járta a munkahelyeket.

Elkezdtünk lapátolni. A parancsnok odaért hozzánk. Kellemes illattal lett teli a hideg levegő. Rég elszoktunk már tőle.

— Ezek azok, akik tegnap az aranyrögöt találták — jelentette a részleg- parancsnok.

— Nagy volt az aranyrög ? — kérdezte a jövevény.

— Egy kiló hetven dekás.

— Csak? Aztán nem dugtak el belőle semmit? Ellenőrizte?

— Ellenőriztem — hazudta a részlegparancsnok. — Különben politikaiak és

kizárt...