Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - LÁTÓHATÁR - Georgij Seleszt: Aranyrög
spiclinek akar beszervezni... Álljon beléd a görcs, gondoltam, fogtam és aláírtam. Nagyon megörült s fél marék mahorkát szórt a tenyerembe. Kérdezősködni kezdett, mit beszélnek az emberek, nem törik-e fejüket valamin ... — Mire te? — Mondom neki, hogy mindnyájan a frontra szeretnének menni, jó egészséget kívánnak Sztálin elvtársnak, Hitlernek meg azt, hogy a kolera vigye el. A dekás erre rám förmedt: eredj innen a jó édes anyukádba! Az ember őt komolyan kérdi, ő meg dajkamesékkel szórakoztat... Nos hát el is jöttem, a mahorka meg ehun van, ni... Golubev benyúlt a zubbonyába és kimarkolta a mahorkát. Nevetünk, a mahorkát pedig a közös dózniba szórjuk. Gendel gondosan hat részre vág egy borítékot és fejenként egy egész cigarettát sodrunk magunknak. Dusenev előveszi a pipáját. Ha dohány kerül, erre a füstszürős, fekete színű, elegáns kéregpipára gyújt rá. — Most aztán, te bolond, nem hagy majd nyugton téged — mondta Dusenov. Golubev legyint. — Ugyan. Ügy teledumálom a fejét, hogy csak győzze hallgatni. Jó spiclire talált bennem. Miért' ítéltek el engem? Mert a klubban véletlenül lelöktem Sztálin mellszobrát. Amúgy is gyenge lábon állt, mégis engem ítéltek el. Ha nekik akkor nem volt lelkiismeretük, honnan legyen hát most nekem? Tizenöt évet sóztak rám. I smét dolgozunk. Sokáig és unottan csákányozzuk a fagyott talajt. És ekkor... Ekkor Gendel, aki a földet lapátolta, hirtelen megállt lapáttal a kezében. — Elvtársak, ez a lapát nagyon nehéz. Szeme tágra meredt, rőt szemöldöke felhúzódott a homlokára. — Nyugi, nyugi! — szólalt meg Dusenov. Átvette tőle a lapátot és a földet beleszórta a mosószerbe. Ez volt az első aranyrög, amit találtunk. Egy darab érc, amelyet valami rettenetes nagy erő súlyos aprósággá nyomott össze. — Lám csak, ránk mosolygott a szerencse? — kiáltott fel Golubev. — Eddig elkerült minket, most meg egyszerre idecsöppent. Legalább jó szóval emlékeznek majd meg rólunk! — Jól vigyázz! Míg a zseni uralkodik, csak átkoznak minket — szólalt meg Gendel. Az aranyrög egy kékszínű rongyon feküdt. Meg-megcsillantak egyenetlen izélei. Dusenev megkaparta körmével és a rög szinte felszikrázott. — Másfél kilós! Mit csinálunk vele? Beadjuk? — kérdezte Dusenov. Töprengtünk. Valóban: mit is kezdjünk ezzel az aranyröggel? Beadjuk vagy ne adjuk be? Elrejtsük? Mert dugni aztán úgy tudunk, hogy maga a sátán sem leli meg. Aztán csak a napi normát adjuk be. Kenyeret, mahorkát kapunk, mi több, teát, háromhónapos újságokat, szappant is. Munka közben meg henyélhetünk. Mindez oly csábító, és ha ésszel csinálja az ember, könnyebbé teheti az életét. — Miért hallgattok? — kérdi Dusenov, aztán csendesen így folytatja: — Lehet, hogy véleményem homlokegyenest ellenkezik a tiétekkel, de szerintem be kell adni. Iljics azt mondja: a marxistának számolnia kell az élettel, a valóság pontos tényeivel. Tudjátok, mit jelent ez? Számolni a valóság pontos tényeivel! Odalent háború van. Valakinek a rosszindulatából megvádoltak, megrágalmaztak minket és idedugtak aranyat mosni. De ott háború dúl! Bármi is történjék velünk, kommunisták vagyunk, segítenünk kell. É gett, ropogott a tűz. Lobogtak a rózsaszínű lángok, falták a száraz fenyőfát, hányták a pattogó szikrákat. Meghozták az ebédet. Dusenov és Golubev átmentek a zupáért és a kásáért. Megebédeltünk. Az aranyrög a kék színű rongydarabon feküdt és mi igyekeztünk rá sem nézni. Golubev kezdett elsőnek filozofálni. ■ — Olyan, mint egy kő, aztán, nicsak, milyen feszültséget okoz. Gendel összehúzta szemöldökét.
