Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - Dobos László: Kegyetlen esztendők (regényrészlet)
Dobos László kegyetlen esztendők (regényrészlet) VI. A késő délután szürkesége estébe öregedett. Az ereszkedő sötét felett kékre tisztult az ég, s mintha egy láthatatlan kéz gyújtogatná sorra a csillagokat, apró fénylő rézgombok nőttek a magasságos ég tetején, majd köröskörül az ég alján is. Alázkodó remegésem megszűnt, elszállt a nappal világosságával együtt. Időnként tehetetlen düh szorította a torkomat. Kis híján úgy jártam, mint a görög Prométheusz, akit a sziklához láncoltak, csak az ő áldozatának volt értelme... az enyémnek nincsen. Ő legalább nemes szándékkal indult útnak, tüzet akart lopni az Olympusz- ról, boldogítani az embereket... Hát én mit akartam? Ha az ókori görögök korában történik velem mindez, el sem hiszik... Vagy ha igen, hős lettem volna, egy monda hőse, akinek istenszobrot állítanak, persze ez is kétséges, még a görög mondák sem tűrik az emberi cselekvés értelmetlenségét... Az enyém pedig az: hatodik esztendeje nyüvöm, szenvedem az életet, anélkül, hogy fikarcnyi értelmét is látnám. Masíroztam, énekeltem, olajoztam a puskám, aztán meg bújtam, bujdokolt.am, semmit sem tudok magam után felmutatni. Annyira sem volt időm és alkalmam, hogy alaposan megszorongassak egy jóféle fehérnépet. Negyvenkettő nyarán mielőtt átléptük volna a Kárpátok gerincét, Verecke alatt Ökörmezőn egyhetes pihenőt tartott az ezredünk. Délig gyakorlatoztunk, hidat vertünk egy kedves hegyi folyón, a Nagyágon. Délután kimenőt kaptunk; csellengtünk. A falu a völgy fenekén lapult, kétoldalt gyönyörűséges tölgyesek vonultak a hegyek oldalain északnak és délnek. Szétszóródott a jónép: sokan málnázni mentek, volt aki pisztrángra lesett, én mindennap a víz partján sütkéreztem. Hallgattam a folyó omló zúgását, csodáltam a köveken bukdácsoló aranytiszta vizet. Már az első nap délutánján belébotlot- tam egy pirospettyes fürdőruhában napozó nőbe. Nem tudtam ki fia-borja, abban sem voltam biztos, leány-e vagy már asz- szony. Majd csak este a kantinban kaptam el félfüllel egy nagyhangú őrmester fajtalankodását. Malvinnak hívták, kémelhárító százados felesége volt. Férje már néhány hete valahol a front megett kémek és partizánok után szaglászott. A frontra vonultunk; olyan állapot ez, amikor minden kis öröm után két kézzel kap az ember. Én sem voltam kivétel. Csak azt a napot tudtam a magaménak, amelyiknek az estéjét is megértem. Jóformán még puskaport sem szagoltunk, máris megtanultunk visszafelé számolni: nem mondom, volt köztünk néhány hivalkodó nagyszájú, de a nagy többség félt. Én is féltem ___nagyon féltem ... E gész este az a pirospettyes fürdőnadrág lépdelt előttem. Tudtam én azt jól, nagy köztünk a rangbéli különbség, mintha a jegenye koronája és a keserű lapu kötne egymással szomszédságot. Heseget- tem is magamtól a sok kívánkozó gondolatot: nem tudtam szakítani velők. Végül is gondoltam egy merészet: lesz ami lesz, én bizony megkörnyékezem a szentjánosbogár fürdőnadrágot. Másnap végigcsatlattam érte a Nagyág balpartját. Jó két órába került, míg rátaláltam. Egyedül volt egy tenyérnyi tisztás közepén: majdhogy meztelenül napozott. Illetlennek tartottam ezt a tolakodást, dehát már nem visszakozhattam. Levettem a zubbonyom és belehasaltam a fűbe. Láttam, nagyon rámcsodálkozott, nem szólt, csak illendőbben magára igazította azokat a nagy piros pettyeket. Fejembe szaladt a vér, kiszáradt a szám, ahogy rá-rákaptam a szemem. Megfogód- zott bennem valami kis öröm: ha azért J Kostica rajza
