Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - Hajdú András: Malomsoron

Boris, a felesége hamar megöregedett mellette. Harminc múlt, de negyvennél is többnek látszott. Sápadt, sovány asszony volt, egykor lángoló, most kifejezéstelen és zavaros fekete szeme alá mintha rozsdával festettek volna karikákat. Arca beesett. Még egyenesen járt, szokásból, de lélekben törött, hajlott volt.

Tavaly egy vasárnap délután azonban összevesztek. Akarva, akaratlan, halálos komolysággal.

Az ebédnél hallgattak, szótlanul ettek. Végül férje nehézkesen felállt, cigarettájáról leverte a hamut, még egy nagyot szívott belőle, majd elnyomta a hamutartóban. Odament Borishoz és megfogta a vállát.

— Pihenjünk egy kicsit!

Boris gépiesen felállt és követte a szoba felé. Összehúzta a függönyöket és kezdte kigombolni a ruháját. A sarokba fordult és lassú, szenvtelen mozdulatokkal levetkőzött. A behúzott függönyű félhomályos szobában is jól látta férjét, ahogyan az ágyon feküdt, arccal felfelé, hátával két párnába süppedve, paplan alatt. Széles magas ágyuk volt, olyan, amelyet általánosan és tömegesen utánoztak az ügyeskedő kisiparosok a mágnás világban látott különleges bútorpéldányok nyomán. Ebben a komor, párnákkal borított alkotmányban feküdt férje és várt. Boris közönyösen, szórakozottan odament, felkapaszkodott az ágyra és végignyúlt mellette. De amikor férje kinyújtotta a kezét, hogy megragadja azzal a nagyon is régi és nagyon is megszokott mozdulattal, amelyet Boris régóta ismert akkor megborzongott.

Egész nap nyugtalan volt, várt valamit, keresett valamit, maga sem tudta, hogy mit. Most ez a meddő várakozás kétségbeesésbe, lázadásba, fájdalomba robbanva tört fel benne, de úgy, hogy teste beleremegett, míg férje karjaiba zárta és kitöltötte rajta felszított vágyát. Boris egyszerre csak sírni kezdett. Erőtlenül hanyatlott az ölelő karok közül az ágyra.

Férje megrázta a vállát.

— Mi az, Boris?

Az asszony csak zokogott. Meg sem mozdult. Ügy maradt összekuporodva; felgyűrt, hosszú fehér ingét magára se húzta. Most egyszerre nemcsak értette, de érezte is, hogy kezdve házaséletének első napjától, első éjszakájától ő csak hitvesi kötelességét teljesítette az ágyban minden porcikájával, de soha nem érdemelte meg férje szeretetét. Megérezte, hogy férje csak testének izgató, szerelmi játékát szerette, de őt, az ő vágyait, az ő gondolatait sohasem értette-, nem is akarta megérteni.

— Nem bírok így élni — zokogta Boris, annyira kétségbeesetten és viszo- lyogva, hogy férje megsejtette a benne tomboló gondolatokat. Megérezte saját kéjencségét, utálatosságát és ingerült lett. Leszállt az ágyról, öltözködni kezdett. Nem emelte fel a hangját, pedig dúlt-fúlt benne a harag.

— Kösd fel magad, ha nem tudsz így élni... Kösd fel magad!

Borist túlságosan elkábította a kétségbeesés, a mérgező önmarcangolás, nem bírt visszakozni. Felugrott és elcsukló hangon ordítozni kezdett.

— Ki innen! Pusztulj a házból!

Tuhár József kinyitotta az ajtót és úgy ment ki, hogy jól becsapta maga mögött.

De nem költözött ki a házból máig sem. Sem ő, sem az asszony, mert döntő körülmény, hogy a telekkönyvben így van bejegyezve: tulajdonosok Tuhár József és neje, született Molnár Borbála. Éldegélnek hát ki-ki a maga módján, külön, de egymás mellett, egy fedél alatt.

Zsófi néne megnyugvása.

Tuhárék szomszédja az öreg Zsófi néni. Háza is olyan öreg, mint önmaga, vagy talán még öregebb. Zsófi néni egyedül, özvegyen él már régóta. Téli estéken sorra jár társalogni a szomszédokhoz és elmeséli álmait. Minden éjjel álmodik. Szunnyadó agyában összetalálkozik a falu valamennyi halottja. Beszélgetnek vele gyenge, távoli hangon a múlt időkről. És ő mindent elmond a szomszédok