Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - Josef Hora: Versek

Ha német lennék, mitse bánnék,

kedvesem, istenhozzád, anyám, isten veled, a haza mindenek felett, Mérnökként állanék egy U 124 periszkópja mellett,

s ringatna a nagy óceán, mert őseink meghagyták, hogy birtokba vegyük. Ó Lusitánia!

A gőgös Karthágó leánya te, vagy Róma lánya tán? Sikamlós kétely, el veled, el!

El a kemény kéztől, mely félelmet kelt, tűzvészt, romlást hoz a választott nép megsápadt ellenére, s igába hajtja őt.

Édes a győzelem, bárhol arassam is.

Ám cseh vagyok,

reád gondolok, kedvesem, ki a meg se született örömökre szomjuhozol, reád, édesanyám, ki az ablaknál csöndeskén ruhádat foltozgatod.

Kábán föl s alá járok a lázas, fogát vacogtató világban.

Száll Európa felett az idő, sokasodik az élet, keblem tágul, íme furcsán, habozva bár, de elközelgett mégis az igazságtevés órája, perce,

ezernyi kérdő szem tekint a sors setét kárpitjára, mely lassan, lassan, íme hasadozik a határhegyek fölött, s megfakul a véres felhők bíbor színe is, ó vér, kiért is ontatott? Kiért?

Népem, nemzetem! Érted-e? Érted?

Hiszem.

a földönfutó balladája

Húszéves fiad hazulról megszökött, bányász lett — anyám, te tudod legjobban: mint a bádogkereszt házunk mögött, olyan fekete voltam.

Kormos, fekete. S mikor mosakodtam, mögöttem ott állt a kedvesem, állt, várt mindaddig, míg csak megcsókoltam, meg is szorongattam, amúgy nedvesen.

Észbe se kaptam, magamra maradtam, s az éjszakáknak ezer hangja támadt: egy házzal odább, lám hogy ittragadtam, haj, menjünk hamar, neki a világnak.

Hajóra szálltam, anyám, mitse sejtve, kikötők, hajók, füst, ezer csoda.

Ő pampák! Fölöttem a Dél-Keresztje, nem látom meg többé soha.

Megcsalt egy északi leány, a déli velem csalatta magát, bízó testét bízta reám;

— gyerünk — gondoltam, egy házzal odább!

Harminc évesen — hisz tuod, anyám — visszatértem s vittek a frontra,