Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

lizmus filozófiája csak az élet legfokozottsá- gában élheti ki magát, mert csak Így szállíthat a halálnak, a háborúnak életet, anyagot, eszközt, tömeget — ágyútölteléket. „Elszántság, felhívás és az utolsó erőnek mozgósítása — a semmire, a visszavonhatatlan pusztulásra: életakarat nem csalódott még tragikusabban és ennél tragikusabb felelet még nem hangzott el a létkérdésre". (83) Delp szembeszáll „a semmi heroizmusával“, „mert ha az ember éberséggel olvassa ezeket az analíziseket, akkor épp az életakarat védekezik benne a semmi heroizmus ellen... Az élet utolsó képe nem lehet egy csatatér hullamezeje, mely fölött varjak keringenek“ (97). — Heidegger filozófiája: „Felszólítás egy haldokló és pusztuló és tarthatatlan és így értelmetlen egzisztenciára". (126) ... „Ez a filozófia nem lehet a modern ember vezetője, csupán kísértője, kerítője". (107). Delp könyvében egyszer Fichtét idézi: „Hogy valakinek milyen a filozófiája, az attól függ, hogy milyen émber“. Heidegger Hitler-igenlése nem volt véletlen. Kísértők, kerítők a felfokozott semmiben, a katasztrófanihilizmusban találkoznak. Alfred Delp, a jezsuita nem volt kerítő. Az 1944-es júliusi Hitler-ellenes összeesküvés részeseként, 1945. február 1-én kivégezték.

A heideggeri „semmi“, mint a halálravaló lét (Sein zum Tode), az imperializmus jóljött bűnbocsátó cédulája, háborús menlevele. A német egzisztencializmus: katasztrófa-exhibicionizmus. Az exhibicionizmus: a minden gátlástól mentesített szemérmetlen tárulkozás. Az imperializmus exhibicionizmusa csak az atombombában realizálódhatott leplezetlen önkifejezéssé! Az egzisztencializmus német filozófiája ezen a ponton önigazolássá válik: a katasztrófanihilizmus legális kísérője és kerítője lesz. Karl Jaspers, — kinek atomfilozófiájáról már előzőleg szóltunk — katasztrófa-filozófiáját teljes egészében az atomimperializmus szolgálatába állította. A létfélelem, a létfenyegetettség tudatosításával a félelmet egy pontosan kikalkulált, nyílegyenesen meghúzott vonallal tereli célja felé. És ez az irány agresszív céllal: a szocializmus, a kommunizmus. A német imperializmus és egzisztencializmus cél- tábla-horizontján, mint elsőszámú ellenség a Szovjetunió tűnik fel. A tőkés imperializmus alapfélelme a szocializmus, és kísértete a kommunizmus volt és maradt.

Az egzisztencializmus e vonatkozásban a társadalmi tényezők kikapcsolását, a szocializmus szigetelését, hatálytalanítását szolgálja. A szocializmus német formája csak a háború lehet. A nácik a szocializmust csak a háborúval egyenlíthették: „A mi szocializmusunk nem választható el a háború élményétől“. A jaspersi egzisztencializmus „az örök katonát“ dicséri, aki az emberiség kilenc tizedének pusztulása után is tovább harcol. Jaspers a kapitalizmust, a változatlanságot az arisztokratikus szellemember álarcában és érdekében védi: „A történelmileg valóságos szellemélet alapja a kevesek szabadságának kedvező társadalmi rend."

(Philosophie, II. 233). Ez a társadalmi rend: a tőkés kizsákmányolás rendje, melyről ezt mondja Jaspers: „Aki a kizsákmányolást ki akarja küszöbölni a világból, az kell, hogy lemondjon a szellemélet valóságáról." (236)

Jaspers itt valójában Hitler „parasztvezérét" R. Welther Darré-t ismétli, aki kijelentette: „A mindenki számára hozzáférhető művelődés eszméje avatag lim-lom. A tudásnak és tudománynak vissza kell kapnia titkos kultúra jellegét, amely egyedül a beavatottaknak van fenntartva ... A tudomány igazi szerepe: hogy tudni illik a parancsolok kezébe adja az eszközöket, amelyekkel »uralmuk alatt tarthatják az emberi és az emberin kívüli világot«." (Rauschning). A kultúra mint kaszt- és osztálykiváltság, a kultúra, mint a kevesek hatalmi eszköze: a fasizmus és egzisztencializmus antiszocializmusa itt közös nevezőre hozva egyformán árulkodik. Jaspers farizeus módján, fájó szívvel panaszolja, hogy a proletárlét nem emberhez méltó állapot, de rögtön hozzáteszi: azonban ezt az állapotot nem lehet megszüntetni, és ez így „továbbra is emberellenes vétkünk marad". Egy felismert vétek tudatos továbbéltetése: az amoralitás szemérmetlen bevallása és cinikus vállalása. Ez a társadalmi rend amoralitásával él és éltet. Bűnbe, félelembe marasztalja el önmagát, és hogy így épp bűntudata lehessen a dinamikája és az hajszolja és marasztalja a változatlanságba, mert itt a változás a kizsákmányoláson alapuló társadalmi rend bukását jelentedé: az imperializmus lehetetlenítését és felszámolását.

Jaspers, mint az imperializmus védője és szószólója, átkot szór mindenkire, aki nem áll be a Thomas Mann által „korunk alapbalgaságának“ bélyegzett antikommunizmus falank- szába. A béke — az emberiség magától adódó megtartó önkifejezője — itt bűnné aljasul: Jaspers elvet mindenféle pacifizmust, a ghan- dizmust — „mely árulás a Nyugattal szemben"

— épp úgy, mint a semlegességet: „A semlegesség vaksága és jellemtelensége miatt ugyanúgy megvetendő, mint az árulás". (Atom- bombe 139). A békés koegzisztenciában a valódi emberiét feladását látja, épp azért kioktatja az emberiséget: „mindig előnybe kell részesíteni a háborús veszéllyel és a pusztulás lehetőségével együtt járó labilis állapotot, mely megfelel az emberiét értelmének" (156) és az az értelem: „az áldozat mítosza".

Siegfried Marek, az antifasiszta emigráns 1938-ban Zürichben megjelent könyve (Neu- humanizmus als politische Philosophie) a politikai egzisztencialista filozófiára — „ez új machiavellizmusra“ — irányította a figyelmet, melynek reprezentánsa, Carl Schmitt exioma- ként hirdette: „Szuverén az az ember, aki a kivételes állapotról dönteni képes". Marck Schmittben a decizionista típus képviselőjét látja: „A decizionizmus (a döntés) a diktatúra tulajdonképpeni filozófiája. A decizionizmus a kivételes állapot kéjelgöje, és így a patológia térfelébe tartozik". Az egzisztencializmus, mint a statárium, a diktatúra kéjelgöje, a háborút