Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
csak mint kéjgyilkosságot köszöntheti és valósíthatja. Az egzisztencializmus — a létfélelem német praktikum — önmagától adódón csak a háború muszája és veszélye, a katasztrófa lehetősége és kívánalma lehet: katasztrófa-fokozott- ság, katasztrófa-kéjelgés. Nietzsche a „Vidám tudományban“ szövegezte a tudat és igézet első tételét: „Higgyétek el nekem! Ittlétünk legnagyobb tevékenységének és legnagyobb élvezetének titka nem más, mint veszélyesen élni! Városaitokat építsétek a Vezuv mellé". Jaspers 1949-ben a nietzschei víziót már valóságként kezelhette (Rechenschaft und Aus- blick. München, 1958): „A jövőre vonatkozó tanácstalanság megjelel a totális fenyegetettség tudatának. Mintha mindig egy vulkánra telepednének, melynek kitörései biztosak, csak azt nem tudjuk, mikor, hogyan és hol". Az egzisztencializmus bomlástermék. A német egzisztencializmus a hanyatlás, a bomlás apokaliptikus összefogójának — az atomimperializmusnak — adekvációja, aktivitása, hipnózisa, kísérője és kerítője. Ez az egzisztencializmus nem a bomlásmérgek szigetelője, hatálytalanító antitoxínja, nem a mentő és gyógyító változás és változtatás sugallója; a Heidegerrek és Jaspersek az egész méregdinamikát a minden vagy semmi, a világhatalom vagy világkatasztrófa irányába terelik. Halálfilozófiájuk a háború kikerülhetetlenségének a propagandája. A létet a Sem zum Tód, a háború halál nagyszerűségének javára kamatoztatják. Fertőző katasztrófa-nosztalgiájuk, katasztrófa-kéjelgésük vulkánképzettel játszik: az emberiséget az atombomba Vezuvjára költöztetik: a „rettegés szomjának“ varázshegyére, halálhegyére. Minden az egzisztenciális nulla-pontra, az atomimperializmus katasztrófát kirobbantó „gombnyomására“ van beállítva! A német egzisztencializmus iskolapéldája annak a züllesztő folyamatnak, miként lehet és kell egy alapjában morális indítékú világnézetet és magatartást az amoralitásnak, az egészen rossznak, az infámisnak, a tekintetnélküliségnek a szolgálatába állítani. Hamann mondotta egyszer a létfélelemre célozva: „Ez az impertinens nyugtalanság, ez a szent hi- pochondria"; Kierkegard ugyanakkor még így beszélhetett: „Mi árulja el, hogy egy adott állapot pusztulásra érett? Ha olyan viszonylat áll be, amikor privátim majdnem mindenki tudja, hogy az egész visszájára fordult, hazug, amit azonban senkisem akar hivatalosan bevallani; ha a kormány taktikája: vurstlizzunk csak tovább; ha minden támadásra hallgatással kell feleim, amikor már nyilvánvaló, hogy az egész: rothadt, hogy hamiskártyások vagyunk: igen, ilyen állapot eo ipso bukásra van ítélve. Ahogy arról beszélünk, hogy ezt vagy azt már meglegyintette a halál szele, úgy ez az állapot is azt a szimptómát jelzi, mely feltétlen támadásra ingerel. Itt már nincs szó arról, hogy egy igazább fordul valami olyan ellen, mely még becsületesen igaznak hiszi magát: itt a hazugság elleni harcról van szó". (Tage- bücher. Leipzig, 1941. 593) A német egzisztencializmus a hazugság, a félrevezetés, a kerítés mesterműve. Félelmet hazudik, félelmet nagyít a félemlítés érdekében. A félelem morális, antiszociális eszköz lesz: embertelenségre, háborúra aktivizáló bűn. Az emberiség azonban ki akar szabadulni a „rettegés szomjának“ bűvköréből, a félelem- szorongatottság átokköréből: a legnagyobból, az összegező zsarnokságból, az imperializmus atomháborújából, a fasizmus tekintetnélküliségéből. „Félelem nélküli élet“: a második világháborúban született jelszó pontosan határozza meg a követendő utat és jelöli ki az irányt: el az eszközzé nyomorított, bűnné aljasított félelemtől! A német egzisztencializmus létfélelme nem az emberért való félelem, nem az emberiség sorsáért való szorongás. Ha a létfélelem az emberért aktivizálódik, ha az emberiség érdekében az embertelenítés ellen áll ki, akkor morális tényezővé valósul. Erkölcsi realizmussá. Albert Schweitzer ilyen értelemben nagyítja elénk Goethét: „Goethe az első ember, aki olyasvalamit érzett, mint aggódó félelmet az emberért“. Száz év múlva József Attila, mint „az emberhez méltó gond“ szövegezője és értelmezője, az emberért való egyugyanazon aggodalomnak ad hangot és mutat mentő irányt: „Emberek, nem vadak, elmék vagyunk“. És ez a tudat, ez a magatartás az, amely legyűri, legyőzi a félelmet, hogy így buktatója, hatálytalanítója lehessen a fasizmus háborújának: „De erősebbek vagyunk gyönge életünknél, Mert a főszálak sem csorbulnak ki. Csak a kardok, tornyok és ölő igék“. (A fejezet bejejező része a köv. számban)
