Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
és — vétke. A Heideggerek és Jaspersek Hitler letünte után is a fasizmus, a háború perma- nenciáját szolgálják! Azt a Hitlert, kiről Picard joggal mondhatta: „Ez a Hitler túlesik az emberi szavak körén... Nincs köze a szóhoz, nincs köze az emberhez... eredendően embertelen.“ Az embertelenség a háború aktivitása: embert öl mindenképpen, gyilkosban és legyil- koltban egyaránt. Georges Bernanos idejében ismerte fel a fasizmus embertelenítő valóságát és azt a. különbség, a különbb-ség tudatával tárta nemzete elé: „Mi franciák nem vagyunk az a fajta, akinek öröme telik abban, ha megvethet valakit. A megvetéstől sárgaságot kapunk. Nos, a gőg csak egy alakja az álszenteskedésnek... a gőg azt jelenti, hogy az ember legnagyobb képességeit, az ítéletet és az akaratot elnyeli a hazugság... A totális nemzetek bennünk valami rendkívüli szövevényes érzelmet keltenek, ami bénítólag hat ránk, és amit ők rettegésnek neveznek. Nevetésre kellene bennünket ingerelniük, és mi nem tudunk nevetni, mert valami gyászos nagyságot fedezünk fel bennük. Nem elég azt mondani, hogy embertelenek. Mértéktelenek, mérték nélkül valók, óriások ahhoz a parányi emberiességhez viszonyítva, ami bennük van, s ami napról napra csökken. Holnap talán már nem is emberekkel kell szembenéznünk, de óriási rovarokkal.“ A fasizmussal Jrokon német egzisztencializmus, mint a létfélelem háborús filozófiája, embert rombol és embert fertőz. Az imperializmus filozófiája nem más, mint kísértő sugallat, majd: gyilkosságba taszító parancs. A félelem dinamikája a modern imperializmus lendítő kerekeire kapcsolva, senkivé, ágyútöltelékké öli az embert. Az imperializmus és német filozófiája félelmében és félelemből él: a félelembe vert embert a félel- metesség eszközeként, személytelen gyilkos rovarrá tenyészti. A nullaponttá töppedt ember csak az embertelenség, a háború hőse lehet. A félelemben tartott embernél a háború az egyetlen mozgási lehetőség: maga az életillúzió! Dühét, elkeseredését, bosszúját, egész nemjóéletét a szemben álló ellenségbe fojtja. A háború itt a gyilkosság szabadsága. Irtózatosan visszájára fordult szabadság-harc: az ölés szabadsága, fékevesztettsége! A gyilkossá tett ember csak az űrre döbbenhet: önmagára, félelmére, félelmetességére, példátlan kihasználtságára, kisemmizettségére. Az eredményt J. R. Becher összegezi: „Ha a félelem körbejár és uralkodó társadalmi állapottá válik, akkor az ember szémmel láthatóan elnyomorodik és a félelem produktuma lesz: remegő kreatúra, minden öntudatától megfosztott senki, aki ájultsága tudatában semmirevalóvá válik még a saját szemében is. Homo deminutus: az ember a saját lefokozottságában, törpítettsé- gében; az ember, aki tulajdonképpeni értékét eljátszotta... a minimumra, a semmire redukált ember: az ember — hiábavalósága végpontján. (Das poetische Prinzip. Berlin, 1957. 320.) Az embertelenítő tanok és rendszerek félelemből és félelemben élnek. Bűnük kihatása — a rettegés szomja — beette, beitta magát az élet egész szövevényébe. Amikor József Attila „Hazám“ című versében, melyben ott sikolt a fohász: „Adj emberséget az embernek, Adj magyarságot a magyarnak, hogy mi ne legyünk német gyarmat“ — amikor e versében a „tátott sárgaszájú tőke" és a német fasizmus — „a szörny-rém iszonyatának“ — embertelenítő félelmét akarja közös nevezőre hozni, ezt mondja: „Fortélyos félelem igazgat minket“. A félelem-akkumulálás társadalmi muszája és bűne — a védelem és a támadás kikerülhetetlensége — itt egymásból folyik. A támadó és védekező félelem egyazon gesztusa ez — különböző előjellel: „Retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól a szegény“. De a szegénység félelem-fortélyainál erősebb, tömörebb, begyaköroltabb, tudatosabb és bele- kalkuláltabb a gazdagok félelem-fortélya. A hatalom térfelén a fortélyos félelemkeltés, félelemállandósítás mint nélkülözhetetlen társa. dami tényező, mint kormányzási trükk és osz- tály-szélhámosság lepleződik le. A félelem- akkumulálás technikája és adminisztrációja József Attila megvesztegető formulálásában — mégha ideiktatott adaptálása ez önkényes áttételben kissé erőltetettnek is tűnik — rej- télytderítő reflektorként csap e vásári trükk filozófiájára: a német egzisztencializmusra. Mi más ez az egzisztencializmus, mint fortélyos félelemigazgatás, fortélyos bűnkísértés, fortélyos és folytonos háborúbakerítés?! A német egzisztencializmus — a „Sein zum Tode“, a halálos lét — nem lehet sem az emberség, sem az élet filozófiája, csak a hatalmi katasztrófa-tudat cukor-csomagolása, lakkozása. A heidegaeri filozófia katolikus magyarázója, Alfred Ďelp (S. J.) (Tragische Exis- tenz. Freiburg i. Br. 1935), elvetőn és bátran* összegezte az egzisztencializmus-negatívumait: ,,A lét feneketlen mélységbe süllyed, önmagában nem talál semmiféle támpontot, úgyhogy utolsó lehetősége csak a semmibe való zuhanás marad“ (81), és így egészében élet- és emberellenes, mert „az utolsó cél: az életet a maga életrevalóságában felismerni, életet óvni, megőrizni, életét fokozni. Az imperia* A hitlerizmus alatt bátorság kellett egy ilyen gondolat kifejezéséhez, leírásához: „Nincs még történelem és fejlődés, ahol oly sokszor ünnepelték volna új kezdetek feltámasztó indulását, mint épp a német nép történetében. Es ennek ellenére mégis mindig megtörtént, hogy minden forrásunk és kutunk meg lett mérgezve, hogy az üdvösség útjai a kárhozatba vittek. Mindig beáll az a tragikus momentum, amikor a jó tétel visszájára fordul és teljes ellentétébe csap át. A mi egész világképünk és magatartásunk felett formálón ez a törvény uralkodik.“ (123)
