Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - Tóth Elemér: Versek
tűzként égek A fák lombja, mint a pince vak sötétje, nem csurog rá az égről rőt csillag fénye. Magam vagyok csak e kábult éjszakában, szellő tollak simogatnak selymes lágyan. Ó, ti édes, simogató szellő-toliak, paskoljátok hűsen lázas homlokomat. Életemnek már egy újabb éve lángol, deresedik a hajam is tej-havától tél ]. Vlach felvétele éveimnek. S a föld ölén, mint a strázsa állok némán, s gondom az éj mélyre ássa. Hevít a vágy, s tűzként égek epekedve, holnap újra felragyog-e nyaram kedve, mint az égen egy-egy vándor bolygósereg ? És a perc, az óra, az év tovább pereg. Ó, ti évek, elszállhattok égi szárnyon: én derengő szebb napoknak csókját vágyom. Sűrű köd ül a hegyormán, les a völgyre bús mogorván. Tegnap még a napfényt itta a mohlepte bütykös szikla. Ma kuksol a fodros ködben, homlokán friss hó röppen, Török így kuksol az agg telente ifjúságán elmerengve. Szemét látásért gyötörve hordozza a falon körbe. EiBTTlGr Szomorún néz minden képet, szeméből a tűz kiégett. Mégis álmot sző a nyárról, s az élet-vágy fel-fellángol szívében, mely erős, mint a hósüveges bütykös szikla. 604
