Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - Dobos László: Kegyetlen esztendők (regényrészlet)
Dobos László kegyetlen esztendők (regényrészlet) IV. Ha most ide toppanna elébem váratlanul és meglátna ez alatt a fa alatt gurnyasz- tani... azzal köszönteném: — Ljubju.... ljubju — csak most másképp mondanám, már fülembe itatódott a hangsúly. Elég volna a tekintete, az is megmelengetné ezt a túlsó nehéz, havas lábaimat: most már jobban tudok oroszul... többet is mondhatnék neki... Jevdovkijá- nak. Sok mindent megmagyaráznék... azóta, Kolómia óta összezsugorodott bennem a büszkeség... időbe kerül, míg megokosodik az ember. A szerelmet is vagy elfujja a szél, vagy megérleli az idő... Könnyelmű voltam, meggondolatlanul vallottam Jevdovkijának, megtetszett. Sohasem szenvedhettem az erőszakos férfiakat, a társaim szakajtották, kierőszakolták maguknak a szerelmet, megkívánták és lett... Könnyes szemű Jevdovkija... megsebeztél, az idő mérhetetlen távolságra ragadta tőlem nyílt, kerek tekintedet, mégis úgy hordlak lelkemben, mint egy frissen hegedt seb sajgását. Elég ha eszembe jutsz, és már nem tudok tőled szabadulni... A könnyelműség megbosszulja magát... hazudtam a szerelmet, s én lettem rabja... a hazugságot lehet takarni, el lehet bújni az igaz szó elől, de menekülni nem lehet, mindenütt utolérsz Jevdovkija. Mintha önnön kezem rakta tűz ropogna alattam... Azóta, Kolómia óta öszezsugorodott bennem a büszkeség... Micsoda baromi világ ez, Jevdovkija: egyszerű közlegény, baka voltam, utász... úgy hittem, a zöld katona ruha hatalmassá tesz, fegyverem is volt... jogot formáltam hozzád... Észre se vettem, varjú libbent a hátamat takaró nyárfa kiülő ágára: fekete szélborzolta teste súlytalanul himbálódzott a gallyszélen. — Kár — rikkantott idétlenül. Kedvem lett volna visszaszólni... Mit is mondhattam egy ilyen oktalan buta madárnak. — Kár — világéletemben utáltam ezt a madarat, éppen feketetsége miatt, most mégis jólesett a közelsége. — Kár — társalgóit velem, csak nekem mondhatta. Örültem a varjúnak: ittlétéről az idő állására is következtethettem. Rövid téli napokon kora délután repkednek egyesével a varjak, az esti hideg erősödésével aztán megint összeülnek. — Kár! A mi falunk, Kistarádi, oldalra esett a vasúttól és országúttól: ennek köszönhettük, hogy a nagy harcok elkerültek bennünket. A frontkatonák nem időztek nálunk sokáig, a támadó rajvonal első lánca, legalább is annak néztem, egy századnyi gyalogos ott maradt pihenőre. Az utánuk jövők éppen hogy bekapták a vacsorát, sorakoztak és indultak tovább, sürgős volt az útjuk. Én örültem, igazán örültem ennek a bevonulásnak, az életem köszönhettem ezeknek a vattaruhás katonáknak. Forrósodott bennem a szándék, megölelem közülük azt, aki elsőnek lép be az udvarunkba. Árnyék borult jókedvemre: nem tudtam szabadulni egy belső szorongástól. Hogy nézzek ezekre az emberekre, hogy nézzek a szemükbe? Mit válaszolok, ha kitudódik, hogy ott jártam a hazájukban? 605
