Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - Mács József: A legszomorúbb ember
semmi. Elveszett minden. Én már kiábrándultam a várakozásból. Tíz évig azzal feküdtem, azzal keltem: fordulat, változás. Ott kuporogtam a rádió varázsszeménél, hallgattam a Szabad Európát, marhaság volt. Harminc hektárom régen belevegyült a kilencszázhetvenbe, a tekintélyem is megtépázta az idő. Mit akarhatok még én? Sajnálni tudom csak, a tekintélyemet. Ezt se hétköznapokon, hanem mulatság idején. Amikor összeverődünk egy asztalnál, vagy szétszóródunk a székeken, oszt hallgatom a cigánymuzsikát és iszom a bort. Ilyenkor nagy-nagy szomorúság ül a szívemre, érzem, hogy kis semmi ember lettem, akit senki nem vesz figyelembe. Azok kalapot emelnek még talán, akiknek nem sokkal kevesebb birtokuk volt, a többiek nem nagyon. Félrehúzódnak tőlem, kitérnek az utamból, mintha ragályos betegségben szenvednék. Mintha félnének az érintésemtől, hogy visszatér a múlt. Pedig én se kívánom. Ezt se szeretem, amiben most vagyok de azt is megutáltam, amiben éltem. A sok föld, a cselédek, disznóság volt! A tekintélyért, a Juli néni szavaiért azonban még most is sóvárog a lelkem. Mulatságban legalább jól esne hallani a nevem: Balog István. De nem ér a nevem már semmit. Egy fityinget se. Lekopott róla a fény, elveszítette értékét. Hát ezért vagyok szomorú. Talán legszomorúbb ezen a kerek világon! Megért engem ugye? Akkor igyék velem. Tíz év óta senkivel nem beszéltem így, mint magával. Az emberek nem ültek le hozzám soha, egy pillanatra se itt a bálban. Egyedül ittam, öntöttem le a bort és néztem komoran a padlót. Na, igyék! J. Vlach felvétele
