Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Veres János: Két vers
Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom, gondolj rám a szagos szélben, virágom, virágom. Fehér palotám vagy te nekem, melyben szerelmem örökmécse ég, térdelő harcos forradásos szivem, áldásra nyújtja öreg fegyverét. Ideges, különös csillag vagyok, de sebességem tőled nyerem, ki nevem mondja, téged emleget, téged csodál meg, aki elcsodlálkozik az én szívemen. Összefaragcsált pad, szamárfüles könyv, s benne ti hosszú szakállú bölcsességek, morgó autóbusz, házak, fák, súgjátok fülébe: gondoljon rám! Ez most a ti leckétek. Anyámat látom, akiből elindultam s téged, akiben majd meghalok, testemben illatod, csókod emléke pokol-tüzesen fellobog. Nézd, bennem újra megszólaltak a dereski favágók, bennem feltámadva él, mozog a csillét toló téglagyári munkás, nézd, bennem újra dalol, mesél az ajnácskői várrom; mintha hűs vizen gázolnának át, felfrissülve vonulnak bennem a bütykös csülkű gulyák; az elhagyott kőbánya rezes, vérpiros, hófehér foltokat villogtató oldala ismét hívogat, — bennem a szerelmed újra láthatóvá tette a már ködbebújt, jelzőlámpájukat fösvényen rejtő partokat. Állok a fényben, zajban, szikrázásban, a tavaszi szelekkel rólad beszélek; a gyászlobogókat félreütötted, s ereimben már tüzelve zsibong az olvadtságából ébredő új élet. Veres János Virágom - virágom
