Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Nagy Irén: A nagy ember temetése
ajtaja előtt, hogy ne zavarják a tanulásban. Végre is a professzor felfigyelt egyre soványodó arcára, karikás, vörös szemére, és szigorúan ráparancsolt, hogy hagyja abba a túlhajtott tanulást, járjon fiatalok közé, szórakozzon és sétáljon, éljen úgy, mint más, különben rámegy az egészsége. Az asszony egy könnycseppet törült ki a szeméből, és arra gondolt, hogy a véletlenen múlott minden. Éppen bekopogott a professzor szobájába, s a professzor hirtelen ötlettől megkapva így szólt: „Magda nővér, jó hogy jön. Magára bízom ezt a fiatalembert. Ügyeljen rá, hogy rendesen egyék, mert ha könyvet vesz a kezébe, a gyomra nem követelőzik. Ha este tíz után fény szűrődik ki a szobájából, jelentse nekem, és gondoskodjon arról is, hogy valami sportot űzzön, de ha erre nem tudja rávenni, hát vesse latba női varázsát és csábítsa hosszú sétákra, minél messzebb a várostól!“ Az ő földöntúlian boldog arckifejezése láttán, mintha a professzor egy pillanatra meghökkent volna, de nem visszakozott. Az asszony egy pillanatra kezébe temette arcát, amikor arra a keserves kilenc hónapra gondolt, amíg gyermekét a szíve alatt hordta. A szégyentől való félelemre, a rengeteg testi kényelmetlenségre, a lelki szenvedésre és arra a percre, mikor felismerte, hogy soha nem lehet a felesége. „Hűséges társa és támasza volt hitvesének“ — ez a mondat patetikusan hangzott a szónok szájából, s a feleség kissé sértődötten húzta össze magát. Még csak az hiányzik, hogy a családi kapcsolatokat teregesse ki itt a nagy közönség előtt. Két éve volt a kutató intézet alkalmazottja, amikor új főnököt kaptak. Kíváncsian várták, mert előzőleg már hallottak róla, úgy tudják, közel jár a negyvenhez és meglepően nagy tudós korához képest. Akkor jött meg többéves külföldi tanulmányúiról, és nevét tudományos körökben már néhány év óta Európa- szerte elismeréssel emlegették. Amikor meglátta enyhén őszülő szőke haját, fáradt kék szemét, ruganyos mozgását, — mintha minden energiáját mozdulataiba sűrítette volna, — rögtön megérezte: Ő vagy senki! Az üdvözlő szavakat szokatlanul félszegen és zavartan mondta az új főnök, csak akkor vált ékesszólóvá, amikor az intézettel kapcsolatos terveiről, munkájáról beszélt. Ha az ember hosszú ideig állhatatosan egy cél érdekében összpontosítja minden gondolatát, minden cselekedetét, akkor előbb-utóbb diadalmaskodik. Két évig tartott, amíg észrevette, hogy én is nő vagyok, pedig minden nap együtt dolgoztunk órákon át, — mosolyodott el könnyei között az asszony. — Nem, nem volt éppen ideális férj. Egy huszonhatéves fiatalasszony szereti a lakását szépíteni, csinosítgatni, szórakozni is szeretne, társaságba járni, de őt nem érdekelte más, csak a munka. Élete végéig egyszerű vaságyban aludt, és linóleum borította szobája padlóját. Végül maga is megszokta és megszerette ezt a puritán életmódot, elismerte, hogy a férjének van igaza, aki nem törődik a külsőségekkel az életben, mert azt tartja, a kendőzetlen igazság a legfontosabb. Szerető apjukat vesztették el gyermekei“ — emelte fel hanaját a szónok, és az első sorban egy gyászruhás fiatalasszony mélyen lehajtotta a fejét. Meghalt és most már meg kell bocsátanom neki... Eddig nem tudtam megbocsátani, bár szerettem ... És ő is szeretett engem ... gondoskodott rólam . . . talán jobban, mint a két kicsiről... A nevét is nekem adta, a kisfiámat is úgy szerette, mint bármelyik más nagyapa, a férjemet vejének fogadta, de én mégsem tudtam megbocsátani... nem az én anyám él a házában mint feleség . . . az én anyámat soha nem akarta látni... az én anyám nem ülhet most mellettem, valahol hátul, elbújva figyeli ezt a... azt az utolsó megaláztatást... mert megaláztatás, hiába ülök itt az első sorban a férjemmel és a fiammal... Most már elmúlik talán a gyűlölet is, amit a felesége iránt éreztem mindig ... akkor is, ha jó volt hozzám ... ha elnézett mindent, mert ők voltak fölényben, ő és a két kicsi... őket törvényesen megillette az apám neve, míg nekem csak odaajándékozta ... „Élete utolsó percéig dolgozott“ — jelentette ki meggyőződéssel a szónok, — a munka tartotta benne a lelket.“- — Erre a mondatra a másik oldalon a hivatalos küldöttségek mögött egy ősz férfi, az elhúnyt orvosa, bólintott. Amikor bevitték az operációs terembe, és ráfektették a műtőasztalra, észre