Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - Nagy Irén: A nagy ember temetése

ajtaja előtt, hogy ne zavarják a tanulásban. Végre is a professzor felfigyelt egyre soványodó arcára, karikás, vörös szemére, és szigorúan ráparancsolt, hogy hagyja abba a túlhajtott tanulást, járjon fiatalok közé, szórakozzon és sétáljon, éljen úgy, mint más, különben rámegy az egészsége. Az asszony egy könnycsep­pet törült ki a szeméből, és arra gondolt, hogy a véletlenen múlott minden. Éppen bekopogott a professzor szobájába, s a professzor hirtelen ötlettől meg­kapva így szólt: „Magda nővér, jó hogy jön. Magára bízom ezt a fiatalembert. Ügyeljen rá, hogy rendesen egyék, mert ha könyvet vesz a kezébe, a gyomra nem követelőzik. Ha este tíz után fény szűrődik ki a szobájából, jelentse nekem, és gondoskodjon arról is, hogy valami sportot űzzön, de ha erre nem tudja rá­venni, hát vesse latba női varázsát és csábítsa hosszú sétákra, minél messzebb a várostól!“ Az ő földöntúlian boldog arckifejezése láttán, mintha a professzor egy pillanatra meghökkent volna, de nem visszakozott. Az asszony egy pillanatra kezébe temette arcát, amikor arra a keserves kilenc hónapra gondolt, amíg gyermekét a szíve alatt hordta. A szégyentől való féle­lemre, a rengeteg testi kényelmetlenségre, a lelki szenvedésre és arra a percre, mikor felismerte, hogy soha nem lehet a felesége. „Hűséges társa és támasza volt hitvesének“ — ez a mondat patetikusan hang­zott a szónok szájából, s a feleség kissé sértődötten húzta össze magát. Még csak az hiányzik, hogy a családi kapcsolatokat teregesse ki itt a nagy közönség előtt. Két éve volt a kutató intézet alkalmazottja, amikor új főnököt kaptak. Kíván­csian várták, mert előzőleg már hallottak róla, úgy tudják, közel jár a negyven­hez és meglepően nagy tudós korához képest. Akkor jött meg többéves külföldi tanulmányúiról, és nevét tudományos körökben már néhány év óta Európa- szerte elismeréssel emlegették. Amikor meglátta enyhén őszülő szőke haját, fáradt kék szemét, ruganyos mozgását, — mintha minden energiáját mozdu­lataiba sűrítette volna, — rögtön megérezte: Ő vagy senki! Az üdvözlő szavakat szokatlanul félszegen és zavartan mondta az új főnök, csak akkor vált ékes­szólóvá, amikor az intézettel kapcsolatos terveiről, munkájáról beszélt. Ha az ember hosszú ideig állhatatosan egy cél érdekében összpontosítja min­den gondolatát, minden cselekedetét, akkor előbb-utóbb diadalmaskodik. Két évig tartott, amíg észrevette, hogy én is nő vagyok, pedig minden nap együtt dolgoztunk órákon át, — mosolyodott el könnyei között az asszony. — Nem, nem volt éppen ideális férj. Egy huszonhatéves fiatalasszony szereti a lakását szépíteni, csinosítgatni, szórakozni is szeretne, társaságba járni, de őt nem érdekelte más, csak a munka. Élete végéig egyszerű vaságyban aludt, és linó­leum borította szobája padlóját. Végül maga is megszokta és megszerette ezt a puritán életmódot, elismerte, hogy a férjének van igaza, aki nem törődik a külsőségekkel az életben, mert azt tartja, a kendőzetlen igazság a legfontosabb. Szerető apjukat vesztették el gyermekei“ — emelte fel hanaját a szónok, és az első sorban egy gyászruhás fiatalasszony mélyen lehajtotta a fejét. Meghalt és most már meg kell bocsátanom neki... Eddig nem tudtam meg­bocsátani, bár szerettem ... És ő is szeretett engem ... gondoskodott rólam . . . talán jobban, mint a két kicsiről... A nevét is nekem adta, a kisfiámat is úgy szerette, mint bármelyik más nagyapa, a férjemet vejének fogadta, de én még­sem tudtam megbocsátani... nem az én anyám él a házában mint feleség . . . az én anyámat soha nem akarta látni... az én anyám nem ülhet most mellet­tem, valahol hátul, elbújva figyeli ezt a... azt az utolsó megaláztatást... mert megaláztatás, hiába ülök itt az első sorban a férjemmel és a fiammal... Most már elmúlik talán a gyűlölet is, amit a felesége iránt éreztem mindig ... akkor is, ha jó volt hozzám ... ha elnézett mindent, mert ők voltak fölényben, ő és a két kicsi... őket törvényesen megillette az apám neve, míg nekem csak odaajándé­kozta ... „Élete utolsó percéig dolgozott“ — jelentette ki meggyőződéssel a szónok, — a munka tartotta benne a lelket.“- — Erre a mondatra a másik oldalon a hiva­talos küldöttségek mögött egy ősz férfi, az elhúnyt orvosa, bólintott. Amikor bevitték az operációs terembe, és ráfektették a műtőasztalra, észre­

Next

/
Oldalképek
Tartalom