Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Nagy Irén: A nagy ember temetése
a nagy ember temetése A szónok beszéd közben kissé oldalt fordult, és a ravatal mellett felállított életnagyságú arcképre nézett. A festmény életének utolsó esztendejében készült a nagy emberről, egy tudományos társaság rendelte, amelynek többek között tagja volt. A sötét háttér keretéből betegség lesoványította arca viaszsárgán villant elő, mint valami középkori aszkéta meggyötört képmása. Szeméből sugárzott az értelem, aki ránézett a képre, megérezte, hogy ez az ember sokat tud az életről, sokat tud az emberekről, magáról pedig tudja a leg félelmesebbet, hogy napjai meg vannak számlálva. A szónok, mintha az arckép tekintete megfogta volna, többé nem a gyászoló közönséghez, hanem a festményhez beszélt. Áz egyetem aulájának legtávolabbi sarkában is jól lehetett hallani meghatott hangját, mert a teremben csend volt, csak itt-ott hangzott néha egy-egy rövid krákogás, köhécselés, de ez nem zavarta a megilletődés perceit. „Hosszú és fájdalmas betegség után ragadta el tőlünk a halál“ — folytatta a megkezdett gondolatot a szónok, mire az első sorban ülő öreg anyóka válla megrázkódott a visszafojtott zokogástól. A szeméből legördülő könnycsepp utat talált arcának redői között, és megállapodott a szája sarkában. Az öregasszony nem akart megmozdulni, zsebkendője keresgélésével zavarni a szónokot és a terem csendjét, hát kezefejével óvatosan megtörölte az arcát, majd kiszáradt ajkát nyelvével megnedvesítve, hirtelen felemelte a fejét. A fájdalom, a testi szenvedés jeleit kereste önmagát kínozva a jólismert arcon, de hiába. Elhomályosuló tekintete, mintha egy huncut villanást vélt volna felfedezni az arcképről rászegeződő tekintetben, s ekkor olyan élesen jelent meg előtte a fia, kicsi gyermekként, mint soha még. A göndör szőkehajű gyereket, ha bokáig érő szoknyácskában kivitte az utcára, minden szem feléje fordult, és természetesen mindenki kislánynak nézte. Az első hosszú nadrág vastag sötétkék szövetből készült, és a gyermek kimondhatatlanul komikus látványt nyújtott benne. Az anya arcán felfénylett a visszaemlékezés mosolya, és látta a kisfiút, amint zörgő táskával a hátán az iskolába indul. Nemjäzívesen járt iskolába. Szeretett tanulni és eszes gyermek volt, de túlságosan félénk kicsi korában és túlságosan szerény, mint nagydiák. Soha nem volt az osztály első tanulója, jó közepes eredményig vitte, de tanítója és tanárai érezték, hogy a fiú többet tud, mint amilyen osztályzatot elér. Magányos, befelé néző fiatalember lett belőle, aki a társadalmi és családi élet konvencionális szabályait magára nézve nem tartotta kötelezőnek. Csak most értette meg az öregasszony, hogy fiának őszinte, jelleméből fakadó kívánsága volt a papnélküli temetés, mindig terhére voltak a formaságok, és lehetőleg elkerülte a szertartásokat. „Életét teljesen a munkának szentelte, és mindent kihagyott belőle, amit haszontalannak vélt, ami nem volt szoros kapcsolatban munkájával.“ A szónoknak ezekre a szavaira a hátsó sorokban egy középkorú nő keserűen elhúzta a száját, és alig észrevehetően bólintott a fejével. Mint gyakorló orvos került abba a kórházba, ahol dolgoztam. Félszegen botorkált a kórház hosszú, karból- és éterszagú folyosóján, és olyan szép volt... hullámos szőkehajú, kékszemű... olyan szép volt, mint egy... Az asszony az arcképre pillantott, s könnyein át a huszonöt éves ifjút látta maga előtt. Nappal megfeszített erővel dolgozott, éjszaka meg tanult. Kórházi szobájában éjszakákon át égett a lámpa, s az ápolónővérek halkabbra fogták lépteiket az Nagy Irén
