Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - Kulcsár Tibor: Tervezett óda nemzedékemhez — vers

Tervezett óda nemzedékemhez

Egy fél évszázad múlva, hogyha élek, s kiforr, beérik életem bora, ha majd a látszattól megtisztult Lényeg tündököl, amit még tán megérek, s bizton meglát a késő unoka,

ha akkor, fittyet hányva végzetnek, sorsnak kézzelfogható és természetes lesz minden, mit ma úgy hívunk: a Holnap, ha majd, birtokolván világűrt, holdat meséljük a mai emlékeket —,

egy fél évszázad múlva, ha visszanézek, s látva a harcot, a munkát s a vért, a kész, betetőzött Művet, az Egészet, a botladozó, de meg nem tört nemzedéket, mely fáradtan, de ifjan a csúcsra ért —,

elmondom — nem idejét múlta, fennkölt szavakkal, csak érthetőn, egyszerűn, hogy senki sem lett magától okos, sem bölcs, megtanultuk, s azt is, hogy mi az erkölcs, s mi az igazság, a hűség s a bűn.

Hogy soká fájt, s amíg van élet-ösztön, a gyilkosság, vész, pusztítás kora lelkűnkben rág, s fölrémlik kínzón, gyötrőn, de kivártuk, hogy megnyílt a lélek-bőrt ön és anyánk lett e föld, a mostoha.

Hogy szavunk hányszor üresen csengett, s mennyi év kellett, amíg a cél gondunkkal, életünkkel egy lett; s a dús kalász hányszor lepergett, míg mondhattuk, hogy „miénk“ lett az „enyém“.

Hogy ledőlt bálványok, kopott szentek árnyékában nőtt bennünk a hit.

Föld terhe, szén, vas súlya mellett tanultuk az életet, szerelmet, s tűz és láng volt szavunk és tetteink.

Irigyelve kissé az unokákat,

elmondom, mi voltunk az elsők, a bátrak,

s hogy tisztult szívünk s ajkunkon a szó.

S büszkén köszöntelek majd, huszadik század gyermekei, titeket, kortársak, én, a közületek való!

Kulcsár Tibor