Irodalmi Szemle, 1962

1962/6 - FIGYELŐ - Jarka Pašiaková: Levél Dobossy Lászlónak

realizmus korában nem érvényesült kellőképpen.

Vegyük például Harc a szalamandrákkal c. művét! A fasizmus legtalálóbb allegóriáját látjuk benne manapság, s nézetem szerint Eugen Ionesco „Orrszarvúak“ c. analogikus, s fölöttébb időszerű drámája sem múlja felül. Ez volt Čapek memento mori-ja, a legkritikusabb időben elhangzott kiáltása. Am ne féljünk bevallani, hogy épp az exkluzív forma miatt nem értették meg a beavatott intellek- tuellek sem, s még kevésbé az olvasók széles rétegei. Épp ma, mikor már alkalmunk van összehasonlítani Čapek és Ionesco müvét, értjük meg, miben jutott tovább Čapek, mit látott meg világosabban, mint Ionesco, bár mindkettő a lényeget illetően egyezik, mégpedig abban, hogy a fasizmus azonos az embertelenséggel. Ám épp Čapek, ugyanaz a Čapek, akinek mindig kedve telt a képzelet játékaiban és a pszichologizálásban, s ugyanazt az eseményt mindig több oldaláról mutatja be és fáradhatatlanul az igazság felderítésére törekedik (az objektív igazság felderítésére, de mindig a maga szubjektív szempontjai szerint közelíti meg), a Szalamandrák harca c. művében nagyonis egyértelmű és egyáltalán nem titokzatos. Nem keres többféle igazságot, nem keres több utat (nem is keres semmiféle megoldást és nem mutat semmilyen utat). Inkább az okokat keresi s azokat helyesen fel is tárja. Čapek-monografiájának befejezésében ön ezt kihangsúlyozza s nagyon jellemzően össze is foglalja: „A szerző saját magával beszélget s e monológ folyamán világosan kimutatja a lavinaszerűen Európára zúduló szerencsétlenség gazdasági okait, ugyanakkor előrelátja a müncheni árulást és következményeit.

Čapekre ugyanis felettébb jellemző, hogy azokban a súlyos pillanatokban, mikor összeforrott népével és nemzetével (akkoriban írta meg az Anyá-t), nem riadt vissza attól sem, hogy önmagát tagadja meg, hogy szembeforduljon saját életfilozófiájával, filozófiai és művészi spekulációival. Éppen ebben rejlik ereje és igazsága. Az a körülmény, hogy nem látta és nem tudta megmutatni a kivezető utat s elhitte, hogy a szalamandrák egymást falják fel és azután kezdődik el az igázán emberi élet a földön, s e naiv hit következtében önmagát kárhoztatta kilátástalan passzivitásra, igaz ugyan, de mindez mitse változtat azon a tényen, hogy már akkor világosan látta a fasiszta métely okait.

Bevallom, hogy én is, épp úgy mint Ön, Dobossy elvtárs, nagy tisztelője vagyok a francia irodalomnak, s a haladó francia irodalom képviselőjétől, E. Ionesco-tól talán ezért sokkal többet vártam és valami sokkal erősebbet, mint amit Čapek nyújtott nekünk a Szalamandrák harcá-ban. Lehetséges, hogy kissé erőszakoknak találja az én Ionesco— Čapek párhuzamomat, de nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy szükséqes párhuzamot vonni közöttük, hogy Čapeknak

adhassak igazat. Ionesco bizonyos mértékben csalódást okozott. Túlméretezett drámájának intellektuális koncepciója, mely a fasiszta métely kollektivista tömegideológiája ellen irányul, cinikus és tágértelmű kicsengésével ugyan jellemző a francia „esprit“-re, de ebben az esetben a haladó törekvések szempontjából meghátrálást jelent, mert ilyen elvi jelentőségű kérdésekben (már pedig a fasizmus sok nemzet számára halálos veszedelmet jelentett, sok esetben nemcsak a nemzeti kultúra megsemmisülését, de a fizikai megsemmisítést is), a művésznek akarva, nem akarva állást kell foglalni, egyértelműen igent vagy nemet mondania. Ionesco nem ezt teszi, míg Čapek minden indokolt vagy indokolatlan pesszimizmusa mellett is — határozottan tiltakozott.

Čapek még egy jellemvonását sikerült Önnek felfedeznie — mégpedig csodálatra méltó pontossággal, t. i. Čapek félelmét, illetve /tiltakoz

ását az emberi élet és kultúra túlcivilizált - sága ellen a humanizmus rovására. A technika mint l’art pour l’art a mindent meghaladó és beárnyékoló technika, mely határtalan méreteket ölt, olyannyira, hogy már nem az emberiség fejlődését szolgálja, hanem az emberi társadalom pusztulásához vezet — ez a tárgya Čapek RUR, Krakatit stb. c. drámáinak. Helyes, hogy annyira aprólékosan elemezte Čapek nyilatkozatát, amelyet 1936-ban Budapesten mondott a Nemzetközi Értelmiségi Kongresszuson, Čapek ebben a beszédében koncepciójának megfelelően összeegyeztethetetlenül elválasztotta a technikát és humanista kultúrát. Čapek nyilatkozatát Ön alapos kritikának vetette alá, mert nézetei ebben a tekintetben valóban nem állnak helyt, s túlzó, a dialektikus és materialista világszemlélettel ellenkező nézeteket vallott. Kritikájával helyes megvilágításba helyezte Čapek művének e sokat vitatott problémáját: Čapek e helytelen, technika-ellenes koncepciója alapján kimutatta, hogy a technikától rettegő hőse szükségszerűen magára marad, hogy kisszerűségre és elhagyatottságra ítéli önmagát. Véleményem szerint ebből az életérzésből született meg Čapek úgynevezett „kis embere“, s nem éppen véletlenül a cseh kis ember. E magárahagyott- ság érzésében, annak erkölcsi értelmében is, fedezzük fel végül az exisztencionalizmus alapvető vonásait. A cseh költő ezt az alapérzést így fejezte ki:

„Neverme nikomu na svété sirém,

nemáme jednoho pŕítele v nem ..."

(Ne higyjiink senkinek széles e világon,

nincs benne sehol egyetlen egy barátunk

se...)

Az egyén e kicsiségének fölérzése Csehországban kapcsolódott a nemzet kisnemzet voltának és elhagyatottságának tudatával. Ennek okát a cseh történelemben lelhetjük föl. Čapeket és egész nemzedékét is áthatotta e fatalista nemzeti érzés.

667