Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Óndra Łysohorský a lah költő
eshet le rá, mert neki egyszer még háton kell feküdnie otthon, a lah réten, hogy egy margarétát hajlítson magához, azt suttogva neki: „be szép vagy“. Ezért! Ezért a margarétáért nem győzhetett Hitler: a szépség, a jóság, az igazság, az élet, a béke, az ember nem engedi, nem engedheti! Szemérmes költő! De ez a szemérmes exhibicionizmus, (micsoda paradoxon!) kihatásában kíméletlen ítéletet és elmarasztalást rögzít. Lysohorsky még a nácizmussal szemben is szemérmes! Hitler nevét a világért sem ejtené ki a száján, de Timur szarkofágjánál, a rég halott zsarnokot idézve, valójában a Führert parentálja: „így jár, ki bölcs mértéket nem tanult. A madárnak hiszek, aki énekel. Ki békére tör, annak veszni kell. Félelmem elmúlt kardtól, zsarnoktól“. Ha perbe nem száll a német fasizmussal, nem piszkolja be magát vele: nem veszi őket emberszámba. Róluk igazat — adekvát módon — csak az állatok mondhatnak, a varjak, és a marsall lova: ők jósolnak cáfolhatatlanul, ők ítélnek felleb- bezhetetlenül. Nem véletlen, hogy Curzio Ma- laparte hallatlanul érdekes, nagystílű pletykakönyvének, a „Kaputt“-nak a német és olasz fasizmus dermesztő és infantilis titkait szellőztető fejezetei állatnevek címén és jogán ítélnek ember-aktoraik barbarizmusa felett! A fasizmus viszonylatában — e zoológiái, biológiai barbarizmusban — az állat különb az embernél, és a költő igazságtevő állatja, a varjú, 1941 júliusában a hitlerizmus kikerülhetetlen vereségét, elmaradhatatlan bűnhődését károgja! A negligálás teljesen igazolódott. Ez a líra a győzelmi tudat csendes megszállottjaként, konok monotóniával úgy beszélt másról, hogy minden szava, sora telibe talált: a lényegbe! 1941. július 31-én (!), amikor a német fasizmus seregei győztesen törnek előre szovjetföldön, Lysohorsky Moszkvából Európa anyáinak üzeni a békés erők győzelmének bizonyosságát: „Már dereng a ködből Európa hajnala... döglötten fekszik a pocsolyában a szörnyállat“. Lysohorsky 1941 nyarán lezárta a számadást! A költő igazolódott: a szemérmes, a tartózkodó, a szerény, a halkhangú. A gyengédség, a szelídség törvénye itt is, most is erőt vehetett a gonoszon. Lysohorsky a föld alatt dolgozó ostravai bányászok énekese, mint emigráns, a háború számumviharából napimádóként, világosság hírnökként jöhetett vissza hazájába, otthonába. És amikor hazaér, a bőség kosarát zúdítja népére, földjére: Nyíljon a lakatlan házak kapuján. Nem fér el a kézben, túlsók a szőlő. Siessetek hát, kell kád, hordó, tömlő. Turkesztán napja neked érlel hazám“. És mikor ott állhat a hazai csinkebokor előtt — „nem vágyok semmire, csak nézni téged, ahogy a köves, mostoha talajból nősz és virágzói“ — akkor ez megváltás, beteljesedés! Visszatalált, visszatért újra a legnagyobb realitáshoz, a nép, a föld, a szülőföld konkrétumához. De nem üres kézzel jött. Azt hozta el, ami nélkül a szülőf öld és az anyanyelv és minden szülőföld és minden anyanyelv provincializmus marad: légüres tér, elzárkózó önelégültség, önzsírba- vagy önkeservbe-fulladás. Lysohorsky szülőföldjének, nyelvének elhozta a világot: az összefüggést, az egységet: „Honomnak mértékét hoztam a világból“. A fiatal szlovákiai magyar költő — Tőzsér Árpád — jut itt az eszembe: ö fejezte ki e viszonylatot e pregnáns sorban: „anyánk képén a világ a ráma“. A költője által kodifikált lah-anyanyelvet Lysohorsky már a világgal rámázhatja. A lah nyelv megkapta, kiérdemelte a közös keretet, a közös mértéket: „Ostrava, hallod, ébredő dalomban első szavadat zengem a világba“. És ez a mérték konkrét. Koradekvált: „A lah emberség is rímel a békére, ha Európa éled, mely most rombadölt. A világ szívhangja dobog a dal alatt. Emberséghez vezet a véres keresztség. Minden égő falu polgárává avat, lah szavakkal írom Európa versét“. Lah szavak írják Európa béke-versét: többet, nagyobbat ma egy nyelv sem mondhat magáról. Lysohorskyban európai költőt köszönthetünk: a szocialista humanizmus lah adalékát. Európa béke-sorsát költői vigyázzák! Fábry Zoltán 660
