Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Egri Viktor a novellaíró
egész föld, mintha tátott szájjal iszonyúan felnyögne. Akna robban a kaverna tetején és eloltja a mécseseket. Pillanatokra csend támad, valahol a közelben tébolyult emberek szuronnyal és gránáttal egymásnak esnek, tépik és marják egymást. Az ekrazit sárga füstje folyton a mellre ül. Ki kellene rohanni ebből a büzhödt patkánylyukból, de kint minden lépés halállal fenyeget...“ Az a novella, amelyből most idéztünk: a „Prométheusz“, más szempontból is kiváltja érdeklődésünket. Különös, misztikus mozzanatokkal is bővebben átszőtt történet ez, egy tehetséges művészről, aki a háború gyötrő élményeitől, a száz és száz változatban látott front- halál szörnyű víziójától nem tud megszabadulni, önkéntes rabként él egy értékes régiségekkel telezsúfolt kastélyban, ahnonnan csak a lélekharang megkondulása- kor lép ki. Felkeresi a halottasházat, és a halott megtekintése után műtermében lázas munkába kezd. Szobrot formál az elhunytról és kétsébeesett elszántsággal hiszi, hogy a szoborban a halott életre támad. Ebből a rettenetes feszültségben vívott szizszifuszi küzdelemből végül is győztesen kerül ki: egy halott fiatal lányt —, akinek a művésszel előzőleg különös és végzetes találkozása volt — sikerült élővé formálnia. A leány szobra nem biológiai, de művészi értelemben él, mert a halhatatlanságba menti azt, ami az élő egyé-' niségében a legjellemzőbb, legsajátosabb volt. A művészet győzött a halálon, hatálytalanította a halál tényét. Egrinek ez a novellája —, amelynek a címét mi utólag „Győztes Sziszifuszira szeretnénk váloztatni — eszmei és művészi szempontból nem teljesen kiegyensúlyozott. Aránytalanságot és zavart érzünk a misztika és a realitás művészi összeszövésében, filozófiai bizonytalanságot a mondanivaló éreztetésében és kifejezésében, feleslegeset, terjengősei a történetben és szerkezetben. E komoly fogyatékosságok ellenére is erőteljesnek tartjuk azonban ezt az írást, mert központi mondanivalója a művészet életigenlését hirdeti, a művészi ujjáteremtés erejében való hitet fejezi ki. Ezen az általános mondanivalón kívül a „Prométheusz“-nak szubjektív jelentést is tulajdonítunk. Ügy véljük, hogy a novellában látott nehéz harcot nemcsak a „Prométheusz“ titokzatos művészhőse, hanem maga az író is vívta. És a főhőshöz hasonlóan ő is sikeresen küzdött meg a háborús élmények szorongató chiméráival, és ezzel a novellájával kijutott abból a válságból, amelybe induló pályáját a háborútól elszenvedett lelki megrázkódtatás juttatta. A „Keserű égbolt“-ban közölt régi novellák Egri szociális érzékenységéről is tanúskodnak. Az írónak ezt a tulajdonságát az egykori kritika is kiemelte és értékelte. Kár, hogy ehhez a nagyfokú szociális érzékenységhez nem társult helyes társadalom-ismeret és a társadalmi változásban való szilárd hit. Ennek hiányában az író szociális érdeklődésen nem lépett túl a társadalmi bajok leírásán és a társadalom elesettjei iránt érzett humanista részvéten. Az „ Ábel“ című rajzban jól láthattuk az író humanista állásfoglalásának bizonytalanságát, amely ezt a tartalmában lázító erejű írást passzív sirámmá degradálta le. Az „Ábel“-ben az írói állásfoglalás közvetlenül, befejezésszerű kommentárként van kifejezve. Ezzel a megoldással Egri más írásaiban is gyakran él. Nos, a közvetlenül kifejezett írói állásfoglalás néha művészileg is jól hat, de legtöbbször a hatása mindkét szempontból fordított, negatív. így van ez az „Ábel“-nél is, amelynek erős objektív hatását a didaktikusán csatolt írói kommentár elfojtja, s az olvasóban kelt tiltakozó feszültséget biztosító szelepként levezeti. Az -olvasó fásultan azonosul az íróval, aki a bemutatott szociális esetre — az okok megmutatása helyett — csak részvéttel és lemondó fatalizmussal tud reagálni. Ugyanilyen, objektív hatást rontó eredménye van „A kutya“ című háborúellenes novella keretzáró írói megjegyzésének is. A régi novellista valóság szemléletének korlátaival lehet magyarázni azt a túlméretezett szerepet, amelyet a szociális tematikájú írásokban is a különös, a nem tipikus játszik. Erre akár Egri egyik legjobb régi novelláját, a „Békesség“-et hozhatjuk fel példaként. Ebben az elbeszélés-tipusú novellában egy különös összetételű család életét mutatja be az író: az apa hullamosó, az anya bordélyházból kihozott nő. A novellában egyébként csak az alakok különösek, az életük tipikus, mindennapi, és tegyük hozzá, hogy kitűnő realizmussal megrajzolt. Egri régi novelláiban gyermek- és ifjúkori élmények feldolgozásában is sűrűn találkozunk. Ilyen tárgyuk van az „Emlékezés“, „A matróz", „Az ötfülű korsó“, „A hóhérinas“, a „Simon“ és a „Szeben doktor, a pék“ című írásoknak. Az író erőteljesen tudja visszaidézni a gyermek- és ifjúkor sajátos atmoszféráját, és pszichológiailag is hiteles gyer- mek-tipusokat tud formálni. Pszichológiai érzéke más témájú írásokban is megmutatkozik, így például a már más vonatkozásban említett „János, a félkegyelmű“- ben .Ebben a korai novellájában (1924) hűen érzékelteti egy, a háborúban megzavarodott, „félkegyelművé“ rokkant ember zilált tudatvilágát, az összekeveredett képzetek, torz kavargását és az emlékfoszlányok ritka felvillanásait. A téma pszichológiai adottságait az író szerkezeti szempontból is frappánsan érvényesíteni tudja: a novella hősének személyi kilétét nem tisztázza, életének öntudatos szakaszát ismeretlenségben hagyja. A szerencsétlen ember személyi adataiból csak a keresztnevét ismerjük, s előző életéből csak annyit tudunk meg, amennyi az ő hiányos emlékfoszlányaiból, lucidum intervallum-jai- ból elődereng. Az ilyen szerkezeti különlegesség Egrinél ritkán fordul elő. Novelláinak (a régieknek 654
