Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - L. Mňačko: Gráber-ház
— Ne bomolj, Renáta. — Na ugye, szép vagyok. Tudod, hogy szép vagyok, és mégis azt mondod, ne bomolj. Minek a szépségem, ha zsidó vagyok? Minek? Te nem vagy a zsidók ellen, tudom, hogy nem vagy ... és még te sem akarsz, neked sem kellek. — Nyugodj meg, Renáta ... kellesz nekem. Nem is tudod, mennyire akartalak mindig, mit jelentettél számomra ... nyugodj meg, Renáta... nyugodj meg... Ezt már nem neki, hanem magamnak mondtam. Egyre közelebb és közelebb léptem hozzá, majd megfogtam a kezét. — Várj, iszunk valamit... — nem akarta kiszabadítani magát. — Majd aztán. Felemeltem és lefektettem a heverőre. Hirtelen észrevettem, hogy fél, nagyon fél, hogy fél attól, amit saját maga idézett elő. — Nem akarsz inkább felöltözködni? — Nem ... nem akarok felöltözködni . . . veled akarok lenni... de mondd . .. szerettél te már? — Nem, Renáta. — Én sem... és most itt vagyok veled, csak azért, mert fiatal vagyok, mert élni akarok, mert sajnálom az éveimet, ápolt testemet, mindent sajnálok, sajnálom, hogy elutazol, sajnálom, hogy egyedül vagyok... — Tudom. — Te nem félsz attól, hogy zsidó vagyok? Hogy — amint mondják — a tisztátalan fajhoz tartozom? — Régen szeretlek, Renáta. — Mégsem jöttél el hozzám soha. Régen szerethettük volna egymást, és most nem kellene úgy félnem ... — Ne félj ... — Edit egyszer elmondta, mennyire fáj. Igaz? — Nem tudom. Mondják. — Nem leszel rossz hozzám? Nem fogsz nekem fájdalmat okozni? Ugye nem? — Nem, Renáta. Nem fogok fájdalmat okozni neked. — De én úgy félek. Nem szégyenlem magam, egyáltalán nem szégyenlem magam. — Nem kell félned. Ne félj, ne félj semmitől, na ne félj ... semmitől se tarts ... Lassan magamhoz tértem kábulatomból, kezdtem körülnézni, de nem láttam mást, csak Renátát. Leült. — Ez minden? — Nem tudom. Talán. — Nem is fájt, csak egy kicsit. És olyan különös, úgy tűnik, mintha egy ideig nem is lettem volna. — Talán úgy is van, talán az ember egy ideig nincs is. — Tudom én, hogy miért nem éreztem fájdalmat. Tudom. Azért, mert olyan jó vagy. Jó vagy és én szeretlek, és azt szeretném, ha többé már nem volna reggel. — A reggelnek is el kell jönnie, Renáta. — Kell? El kell menned? — El kell mennem, mert cseh vagyok. — És én? Mi lesz velem? — Nem tudom, Renáta. — Nem baj, nem baj, ha jönnek, ha jönnek a gárdisták, és rosszak lesznek hozzám, mindent elmondok nekik, megmondom nekik, hogy nem bánthatnak, hiszen te velem voltál ma éjszaka. — A gárdisták talán egyáltalán nem jönnek. Ha akarod... — Mit? — Ha akarsz, velem jöhetsz. Elmegyek veled abba az országba, ahol nincsenek se gárdisták, se németek. — Magaddal viszel? És hol van az az ország ? — Biztosan van olyan ... — És ott együtt fogunk élni. Szeretni fogjuk egymást. Szeretni. Magunkkal visz- szük az aranyat, a svájci bankban van pénzem . .. — Semmit sem viszünk magunkkal. Csak saját magunkat. Nem is fogunk együtt élni és nem is fog jól menni a sorunk, hiszen én cseh vagyok. — Szeretnék veled maradni örökre, veled jól érzem magam, nem félek az éjszakától, és egyáltalán semmitől sem félek. — Én sem félek, Renáta, de nem lehet. — Mert cseh vagy? — Igen. — De most... most csak szerethetjük egymást... most mindjárt... amíg még együtt vagyunk, folyton szeretni fogjuk egymást, akarod? — Persze, hogy akarom, Renáta. Már nem félsz? — Nem, már egyáltalán nem félek ... Nem szerethettük egymást reggelig. Még az éjszaka megjelentek a gárdisták. Mílo Peteraj hozta őket magával, az — akivel Spanyolországba akartunk menni, — aki az állomáson látott bennünket. Nyilván leküzdötte magában szégyenérzetét, győzött benne a gárdista kötelességérzet. Egyetlen cseh sem engedheti meg magának, hogy zsidó nővel paráználkodva bepiszkítsa a makulátlanul tiszta szlovák földet!
