Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - HAGYOMÁNY - Fábry Zoltán: József Attilára emlékezzünk
szepességi bányavároskába, Stószra. Fenyvesek, fekvőszék, könyv: ez volt az életem, így lettem író, a „stószi remete", és Stősz — Stósz (via Košice) postacímmel — így lett a szlovenszkói szellemtérkép egyik pontja. Magam sem tudom, hogy történt, de egyre több levél, kézirat és könyv keresett fel közelről és távolról, határon innen és határon túlról, és nekem válaszolni kellett, írni véleményt mondani, kritizálni. Ez az adhoc szerepkör 1926-ban, a Korunk megjelenésével, melynek 1939-ig csehszlovákiai szerkesztője voltam, határozottabb körvonalakat kapott. Benamy Sándor az Irodalmi Újságban, a Korunk főszerkesztőjének Gaál Gábornak halálára írott nekrológiájában felfedi, hogy a Korunk micsoda szellemhálózatot épített ki és itt mint gócpontot megemlíti Stószt is. Stósz azonban — szlovákiai adottságánál fogva — valójában több és más is volt: felfogó, átváltó átrakodó, és közvetítő állomás. A csehszlovákiai helyezti előny tette lehetővé, hogy Moszkvától New Yorkig és Kanadáig, Stockholmtól Rómáig és Afrikáig (az idegenlégió!) minden könyv, levél vagy kézirat, mely nem mehetett közvetlen Pestre, Kolozsvárra vagy máshová, ide fusson be, és innen menjen rendeltetési helyére, és ugyanígy az is, ami e helyekről nem mehetett közvetlen és veszély nélkül világgá. A most megjelent „Tanulmányok a magyar szocialista irodalom köréből" című kötetében, a 100 %-ról szóló tanulmány egyik lapalji jegyzetében olvasható: „Vajda Sándor Réti Lászlóhoz intézett leveléből: Fábry Zoltán és Gaál Gábor Bécsen keresztül állandó összekötetésben voltak a szerkesztőséggel. Sok cikk, ami a 100 %-nak készült, nem jelent meg Pesten, hanem Kolozsváron jelent meg a Korunkban." 1931-ben Az Üt címmel kultúrpolitikai folyóirat indult meg Szlovenszkón. Szerkesztőként én jegyeztem, de valójában a párt és a „Sarló“ pozsonyi szerkesztői köre csinálta. Címnek azonban Štós (via: Košice) volt megadva. Minden, a szerkesztést illető könyv, levél, kézirat ide küldendő.“ Az Üt megjelenése új helyzetet teremtett: ami máshol a cenzúra vagy egyéb meggondolások miatt nem jelenhetett meg, azt a világon szétszórt magyár emigránsok és baloldali írók megírhatták Az Ütnak, a magyarországiak persze — álnéven. Ilyenkor a telefonkönyvből böngésztem neveket és szignáltam cikkeket a — felismerhe- tetlenségig. Ha ma fellapozom Az Űtat, sokszor nem tudom, hogy kit milyen név illet. Volt kézirat feladó nélkül, névtelenül futót be, ilyenkor csak a postabélyegző vagy a kézírás nyújtott támpontot. József Attila levelei és küldeményei mindig teljes címmel jelezték feladójukat. 'Amikor Az Űt megjelent, József Attila (kivel Korunk - „vonalon“ már régebben összeköttetésben álltam) elküldte a „Döntsd a tőkét, ne siránkozz“ kötetét. Az utolsó pillanatban. Az ajánló sorokban ott a dátum: 1931 május 9-én „a kobzás napján.“ Ismertetésem Az Üt auguszutsi számában olvasható. József Attila 1931-ben rendszeresen küldött verseket Az Útnak. Egyik legszebb, fájdalmas ererjű mozgalmas verse, a Lebukott, itt jelent meg (nov.) — névtelenül és csonkítottan: utolsó strófája „elkobozva.“ Több verse sem előtte, sem utána neťn jelent meg. Miért? Az ok ugyanaz, amit magyaországi viszonylatban Komlós Aladár szögezett le: „A párt hivatalosai zavaros szocialistának és másodrendű költőnek tartották." Horváth Márton a Szabad Népben nyiltan ítélte el e sajnálatos eltévelyedést: „Mi kommunisták nem tagadjuk azt a tényt, hogy a harmincas évek elején győz sorainkban a szekretárius szellem, mely nem érte fel József Attila költészetét.“ Még jó, hogy két versét: a Párbeszéd (Hexameterek), melynek tárgya a cipészsztrájk és — a kritikai kiadás szerkesztői által érthetetlenül a kétes eredetűek közé sorolt — Kurucok beszélnek című verseket csak másolatban küldtem el a pozsonyi illetékeseknek, és így csak eredeti gépkéziratban megmaradva, ma a kritikai kiadásba kerülhettek. A Sarló és Kalapács rigorózus állásfoglalása József Attilával szemben, mindenütt megteremtette a maga áldatlan gyümölcseit. A pozsonyi párt-botfülüséggel szemben tehetetlen voltam, és József Attila érhetően elkeseredett. Hiába vigasztaltam azzal, hogy Az Űt, noha én lennék a szerkesztője, sokszor még az én cikkeimet sem hozza, hiába, elkeseredése már olyan méretű, hogy azzal fenyeget (és ezt sajnos be is tartotta): nem küld több verset! Ilyen elvető, keserű hangulatban született meg az azóta sokszor közölt és interpretált levele, mely sok vitás pontra adhatott feleletet. Ez az egyetlen — de legfontosabb — megmaradt. A többi a negyvennégy-végi nagy dugdosásban és menekítésben elkallódott. „Levéltáramat“ háromfelé osztva 646
