Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - L. Mňačko: Gráber-ház

Azóta bizony láttam már egynéhány házat! A zöld ablakredőnyök gondosan zárva vol­tak, mint régen. A ház ódonnak, elhanya­goltnak tűnt fel. Elhanyagolt is volt, hom­lokzata belövések nyomát viselte abból az időből, amikor még harcok folytak itt. Nyilván nincs senki, aki gondját viselné. Az öreg Gráber nem tűrné az ilyesmit, de az öreg Gráber nem él, és Gráberék közül sem él már senki — Renátán kívül, ő pedig valahol Palesztinában van. Renáta valahol Palesztinában van, és én ezt mindig furcsának találtam. Ott jártam én is né­hány hónapig. Palesztina kis ország, talán mindenkivel találkoztam, aki ott él, csak éppen Renátával nem. Leültem az alacsony párkányra és a Gráber-házat szemlélgettem. Valamikor a város legszebb háza volt. Gráberék nagy urak voltak és nagyobbaknak akartak lát­szani a többi úrnál széles e környéken. Városszerte sokat beszéltek a Gráber-ház gazdagságáról, azokról a gyönyörű szőnye­gekről, amelyeket a fiatal Gráber a messzi Perzsiából hozott magával, az értékes bú­torokról, az ezüstről, aranyról, melytől roskadozik a ház, az emberevő dogról, mely a tolvajok elől védelmezi a vagyont. Gráberék egykor a legmegközelíthetetle- nebb családok közé tartoztak, csak keve­sen dicsekedhettek a városban azzal, hogy belülről látták a nevezetes házat. Annál többet suttogtak a Bratislavából és Prá­gából érkező előkelő látogatókról. A ház mögötti terjedelmes Gráber-kert volt ta­lán az egyetlen a városban, amelyet mi fiúk meg nem dézsmáltunk. Féltünk a dogtól. Mint ahogyan nem is lehetett más­képp, a fiatal Grábernek volt a járásban a legszebb és legnagyobb kocsija, hathen­geres Wikov, amelyről az a hír keringett, hogy egyetlen alkatrésze sem sorozatgyárt­mány. Gráberék azon kevés zsidók közül valók voltak, akik előtt a városban kinyílt min­den ajtó, de az ő ajtajuk még a legtekin­télyesebb családok előtt is zárva maradt. Az öreg Gráber nem egyszer hangoztatta, hogy az ő háza küszöbét még nem lépte át cseh. Németül beszéltek, és a három Grá- ber-lány svájci internátusbán, tanult meg írni, olvasni és zongorázni. Évente kétszer jártak haza egy hónapos vakációra — a szünidő második hónapját Gráberék vala­mennyien a tengerparton töltötték — és a Živena nőegylet báljára. Gráber Edit, a legidősebb lány egyszer óriási szenzá­ciót keltett a városban, amikor a szünidőre fekete szolgálót hozott magával, olyan fe­ketét, mint a kéményseprő. Nem volt a városban náluk gyűlöltebb család. Utálták őket mind, a „jó szlová­kok“, akik nem bírták a zsidók pöffesz- kedését, a kereskedők, akiknek áruja nem volt Gráberéknak elég drága, de különö­sen a munkások utálták, akik szemében Gráber a kapitalista moloch fogalmát je­lentette. És Gráber, aki a politikába is beleszólt, és még a Hlinka-párt választási kampányának pénzelésétől sem riadt vissza, ezért (de nemcsak ezért gyűlölték a város­beli zsidók), s ő viszonozta ezt a gyűlöle­tet. A zsidóknak azt üzente, hogy nem minden zsidó egyforma, és hogy semmiféle közösséget sem vállal valami Blumenthál- lal. A „jó szlovákok“, ha akartak tőle va­lamit, kénytelenek voltak a német nyelvre fanyalodni, és akik nem tudtak németül, azokkal Gráber csak tolmács útján érint­kezett. De leginkább a munkásokat gyű­lölte. A kommunista tüntetések és május elsejék ellen provokációs célzattal felbé­relte a csőcseléket. Megfenyegette a járási főnököt, hogy hivataloskodásának napjai meg vannak számlálva, ha, a városban vörös kilengésekre kerülne sor. Grábernek, a részvényesnek és több igazgatótanács elnökének volt hatalma arra is, hogy el- koboztassa a kommunista sajtót, ha őt támadták. Talán éppen ezért választották a kommunisták azt az utcát, amelyben lakott, tüntetéseik főszínhelyéül. Itt hang­zottak el leggyakrabban, a leghangosabban és talán a leghevesebben a munkásság harci kiáltásai, amelyek Gráber csendőr- kordonnal körülvett háza előtt csak még fokozódtak, és belevegyültek a vasrácsos kapu mögött dühöngő két vérszomjas bestia ugatásába. Én pedig beleszerettem Renátába. Egy ízben találkoztam vele az utcán, és egy­szerre belebolondultam, oly gyönyörűnek, hozzáférhetetlennek és oly távolinak tűnt fel nekem és hozzá fűződő érzelmeim oly mélyek és annyira reménytelenek! Rosszul- lét fogott el ettől az érzéstől, róla ábrán­doztam éjszakánként, arról álmodoztam, hogy megszöktetem, mint ahogy a kalan­dorfilmek hősei elrabolták szerelmüket. Feltettem magamban, hogy egyszer meg­szólítom, elképzeltem, mit mondok neki, s mit válaszol ő nekem. A fiúk közül egyiknek sem vallottam be ezt a szerel­mes, vagy gyötrelmes ábrándozásomat, ki­nevettek volna, megvetettek volna, hisz az én külvárosi világomnak semmi köze sem

Next

/
Oldalképek
Tartalom