Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - L. Mňačko: Gráber-ház
volt a Gráberék világával, a közeledésnek semmiféle lehetősége sem létezhetett közöttünk a gyűlöleten és harcon kívül. Érzelmeimet magamba fojtottam, de Renáta valamivel erősebb volt, mint az én akaratom. Egyre gyakrabban bolyongtam mutatós házuk előtt, egyre türelmetlenebbül vártam, mikor tér vissza Svájcból, mikor látom viszont. Barátaim különcnek tartottak, illett volna már lányokkal járnom, természetesen a mi lányainkkal, nekünk is megvolt a magunk becsülete, magas erkölcsi és osztályelveink és korlá- taink voltak. Visszás érzelmekkel vettem részt a hírhedt csatában, melynek során elpáholtuk Gráber Vilit. Szégyenteljesnek tartottam elverni annak a lánynak a bátyját, akibe szerelmes vagyok, de annál nagyobb dühvei náspángoltam, el akarván nyomni magamban mindent, azt az oktalan, káromló és helytelen érzést is, amelyet magamban hordoztam. Amikor Renáta ismét megérkezett, egyszer-kétszer láttam őt a városban, és amikor egy napon rajtakaptam, amint éppen kinéz a Gráber-ház ablakán, úgy hittem, elég volna egyetlen szót szólni, úgy éreztem, kíváncsian tekint rám, és vár valamire. Azután még rosszabbul éreztem magam, szidtam magam ostobaságomért, még hogy én és a Gráber lánya! Azután a barátom, egyetlen és legjobb pajtásom, amilyen csak tizennyolc éves korában lehet az embernek, dühös szisze- géssel rámripakodott: — Te ronda cseh, takarodj te is Szlovákiából! Eltartott néhány percig, amíg megértettem, hogy ez nekem szólt. Néhány percig tartott, míg felfogtam, hogy ezt a barátom sziszegte felém, az — akihez hasonló pajtásom az életben nem volt és nem is lesz. Mindez pár percig tartott, pajtásom máris a földön feküdt. Én pedig püföltem, és ha nem jönnek, talán agyon is ütöm. Megvert barátom bűntudattal tekintett rám, vérző ajkai mondani akartak valamit, és a szeme bocsánatért esedezett. Ügy könyörgött, ahogy csak egy barát szeme könyöröghet. De az eset megtörtént, valaki már kimondta, és nem volt megbocsájtás, semmi sem tehette jóvá a szót, mely itt volt közöttünk, amelyet letörölhetetlen festékkel mázoltak fel minden utcasarokra, minden kerítésre. — Ki a csehekkel, Palesztinába a zsidókkal, börtönbe a bolsevikokkal! így lett belőlem cseh, egyszerre, egyetlen pillanat alatt, nem tettek, magam váltam azzá. Nem a sértés miatt, nem is azért, mert a barátom mondta, hiszen valakinek közölnie kellett, és ha senki sem szólt volna, talán saját magamnak kellett volna kimondanom. A város egyszerre idegennek, kellemetlennek tűnt fel előttem, a város, amelyben felnőttem. Különös, ugye? Soha másutt nem jártam, és mégis otthonom megszűnt az otthonom lenni. Akkor értem emberré. És akkor értettem meg azt is, hogy az én sorsom a megszállt nemzet sorsa, és hogy osztályrészem elől nem szabad és nem tudok kitérni. Amikor a Hlinka-gárdisták kituszkolták a cseh családokat a pályaudvarra — személyenként huszonöt kilós poggyász volt az engedélyezett norma — én is elhatároztam magam, bár maradhattam volna, hiszen nem minden csehnek kellett távoznia, és én talán azok közé tartoztam, akik maradhattak. Senkinek sem szóltam semmit. Senkitől sem búcsúztam el. Éjszaka kilopóztam, még az árnyékot is kikerültem, ha ismerőst sejtettem benne. Semmit sem akartam hallani, senkivel sem akartam beszélni. A peronon Renáta állt. Csak Renáta, senki más. A vonat érkezéséig több mint fél órám volt, és ezekben a napokban az emberek nem igen utazgattak. Renáta a fakorlátra támaszkodott, és valahova a sötétségbe nézett. Messzire elmentem tőle, leültem a legtávolabbi padra és reméltem, hogy nem vett észre. Óh, ez már nem volt a régi Renáta! Semmi sem volt már olyan, mint valamikor; ő sem. Minden, minden kergén halomba dőlt. Ami volt, nincs többé, vége a fiatalságnak. Felnőtt lettem, érzelmeimet lehengerelte a könyörtelen idő. Érett ember voltam, érett tizennyolc éves fejjel. Egyszerre értem meg, minden megérett bennem, a gondolatok, a tettek és évek. Ő is megérett. Gráberék a szlovák állam kikiáltása után elutaztak. Noha két autóval távoztak, mégsem voltak már a régi Gráberék, már csak zsidók voltak, akik a lehető legrosszabb helyre — Prágába mentek. Tán azt hitte a tehetős Gráber, hogy ott elég befolyásos kapcsolata van? Hogy ott majd segítségére lesznek az amerikai állampolgárság, az útlevelek, kivándorlási vízumok megszerzésében? Hogy elég ideje lesz tőkéjét, részvényeit külföldi pénzintézetekhez átutalni? Ezekben a mozgalmas napokban sok zsidó menekült Prágába, egyenesen a kelepcébe, a Gráberhez ha
