Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - L. Mňačko: Gráber-ház

Régen jártam abban a városban. Kerültem és mindig sikerült úgy intéznem, hogy ne legyen ott dolgom. Gyakori utaimat úgy választottam, hogy ne kelljen arra mennem. Inkább kerülőt tettem rosszabb országúton.

Nem tudom, mi ez az emberben. A háború után türelmetlenül siettem oda, sok jó baráttal találkoztam, mindenütt szívesen fogadtak, és valószínűleg bennem volt a hiba, hogy nem éreztem magam otthon. Szomorúan gondoltam rá, hogy tulajdonképpen nincs otthonom, nincs ahova az ember menekülhetne, ha bajban van. Az emlékeket, mint tolakodó legyeket gúnyosan elhessegettem magamtól mondva, hogy ehhez még fiatal vagyok.

Utoljára hat évvel ezelőtt jártam ott, őszintén visszakívánkoztam, hogy elüldögéljek az emberekkel, felújítsam velük a régi barátságot. Nem sikerült. Más város fogadott, idegen és közömbös, eltűntek a régi meghitt ős helyek és zúgok, amelyeket valamikor annyira szerettem, csak idegen emberekkel találkoztam és ha nem is voltak idegenek, akkor sem emlékeztem rá, hogy valójában kicsodák-micsodák. A város időközben négyszeresére növekedett. Ami valamikor nagy és új volt, elvesztette jelentőségét, furcsán elavult, a régi gyárak mintha meghúzódnának az új, hatalmas üzem árnyékában. Meghitt barátom, de a folyó volt medrét áthelyezték, szabályozták, mindenütt csak újdonságokkal és idegenszerűséggel találkoztam. A legközelebbi vonattal hazautaztam, elhatározva, hogy soha többé vissza nem térek. Megbékéltem azzal, hogy amit mindenki más a leményebb bensőjében ápol és őriz — az nincs meg bennem.

Nemrégiben arra utaztam és magam sem tudom, mi jutott hirtelen eszembe. Hazatérőben voltam, vártak otthon, fáradt voltam, de a kényszer, hogy kiugorjak a vonatból, erősebb volt az értelemnél. Egyszerre a peronon találtam magam, amint a távozó vonat után nézek, és azon töröm a fejem, vajon mi is lehet, ami az embert ilyesmire készteti. Éjszaka volt már, és a

városban mindössze egyetlen szálloda van, nem tudom, hol fogok aludni, a legközelebbi vonat csak reggel indul. A néhány utas már régen elhagyta a pályaudvart, de én még mindig ott álltam haragudva önmagámra. Hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek. A peronon állt a forgalmista. Azzal a balga reménnyel léptem hozzá, hogy ő az egykori Poprac. Majd éppen Poprac, annyi év után! Teljesen idegen, fiatal forgalmista volt, aki csodálkozva figyelte tanácstalan futkosásomat a peronon.

Saját magamon bosszankodva indultam el a városba. Az utca néptelen volt. Ebben talán semmi sem változott, itt az emberek mindig korán jártak aludni. Még az utcai lámpák is ugyanolyan gyenge, piszkossárga fénnyel világítottak. Lassú lépteim visszhangja üresen és csúfolódva kongott a kihalt utcán, mintha lehülyézett volna. Egy közelembe tévedt kutya a földet szaglászta, egészen olyan volt, mint a Feliciánék Hektorja.

— Hektor! — kiáltottam rá. A kutya rám se hederített, majd még hogy Hektor! Negyed évszázada annak, hogy együtt játszottunk Hektorral, és már akkor is öreg kutya veit.

Ogy nézegettem a házak komor homlokzatát, mintha életemben először látnám őket. Az ablakok sötétek voltak, sehol egy szemernyi fény. Igyekeztem eltalálni, ki melyik házban lakik, vagy lakott. Nem sikerült, egyetlen névre sem emlékeztem.

Aztán egyszerre csak a Gráber-ház előtt álltam. Váratlanul, felkészületlenül, talán kissé meglepetten is, megálltam előtte. Megfeledkeztem már a Gráber-házról és egyszerre itt volt, itt állt előttem mindazzal, ami valamikor történt és én már nem bosszankodtam magamon. Egy pillanatra bolond gondolatom támadt, hogy becsengetek, csengetek, addig csengetek, amíg valaki meg nem jelenik az ablakban és be nem enged.

Mindezt elnyomtam magamban, és a házat nézegettem. Már nem találtam oly előkelőnek, sem oly nagynak, mint valamikor.

L. Mnačko