Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - Gál Sándor: Versek
Gál Sándor falu Sárga levelek odatartják kis tenyerüket az esőcseppek elé. Cikória-keserű szavak leesnek, és csak a csend marad utánuk. Falu. Két temetőjében fehér csontokat őriz az idő. Sehogy se tudom elmondani mit érzek, ha rágondolok. Néha összehasonlítom azokkal, — hogy miért, az nem számít — akiket tíz éve homályos-ablakú vonatok visznek valami felé. Esik. Ősz van. Ilyenkor az iskolában álmosan hallgatnak a padok és harminc kisdiák először írja le: ABC. Fiatal tanítónő, — Lillának hívják talán, vagy Rózsikának — nézi a kócos kisfiúkat, s eszébe jut, hogy jó lenne este valakinek elmondani hogy egyedül él, s hogy olyan nehéz egyedül. Sírni tudna. Mert valaki mindig kell, valaki, aki érti szeme rezdülését is. Vékony porréteg ül a rádión és a csend. Elég volna egy mozdulat, s a szoba teleszaladna halk muzsikával. De nem mozdul semmi. A rádión vékony porréteg ül Érik, tisztul az élet, s mégis a kis tanítónéni szenved, mert a magány kifacsarja az akaratát. De nem biztos ez se. Talán csaló látszat az egész, furcsa titok, melyet hónapok óta próbálok megfejteni. Tovább látunk mint az apáink, de falun még kevés a beton-járda, s a fejőgulyások gumicsizmában hordják életüket. Ez is s még annyi minden izgat. Hogyan keressem azt, ami a koponyák csont-dobozaiban, a felszín, s a betanult mosolyok alatt él? Mert sokszor még az agy mást akar, a kéz mást tesz. Valami készül itt, valami szép, valami új, él a sejtés az ösztönökben, épülő házakban, iskolákban, televíziós készülékek képernyőjén... 5 89
