Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - Duba Gyula: Csillagtalan égen struccmadár
Duba Gyula csillagtalan égen struccmadár A városháza toronyórája éjfélt ütött... Az asszony levette a hangulatlámpa sárga ernyőjét, és az éjeliszekrényre helyezte, azután ráállította a lámpát, hogy jobban világítson. Nem akart sötétben feküdni. A kis fekete üvegszekrényen tompán csillogott a rádió, az ágyakra is erős fényeket szórt a negyvenes égő, de a szoba többi sarkában megsűrűsödött a homály. A könyvszekrény mellett néha meglebbent a fehér függöny, parányi légáramlatok szárnyán szállt be a nyitott ablakon a közelgő ősz hűvös, fanyar illata. A Duna-parton talán zörgő faleveleket kerget a szél, gondolta az asszony... A nyitott üvegajtón át, a dolgozószobán keresztül ki lehetett látni az ágyból az utcára a szemben levő emeletes ház ablakaira; az elegáns, nyugdíjas agglegény, aki gavalléros hódolattal szokta figyelni és köszönteni az asszonyt, még fenn volt, talán olvas. Halványan fénylő ablaka egy pillanatra elhomályosodott, és ragyogó fénybe borult a dolgozószoba; az éjjeli trolibusz robogott végig az utcán és bevilágított az ablakon, vörösréz érintkezői súrlódása nyomán panaszosan nyöszörögtek a vezetékek. — Mondj valamit! — a férfi oldalra fordította a fejét, hangja valószínűtlenül, rekedten hangzott a szobában. — Akármit. Mondd, hogy romlott ember vagyok... szidj...! Az asszony nyakig betakarózva feküdt az ágyában és hallgatott. A férfi csak a profilját látta, abból is csak egyenes-vonalú orrát, nagy zöldesszürke bal szemét és a haját. — Én... ha úgy érzem, hogy hibás vagyok, belátom és alázatos is tudok lenni — mondta még habozva a férfi, érezni lehetett a hangján, hogy küzd magával, és nehezére esik az ilyen beszéd. — Hibáim vannak, de nem vagyok lelkiismeretlen...! Az asszony lassan feléje fordította sápadt arcát, de nem rá nézett, hanem a mennyezetre. — Nézd — mondta halkan, szinte közömbös, nyugodt hangon —, egy strucc... struccmadár...! Egy pilanatra gyenge lett a hangja, mintha elcsuklana — érezte, amit mond, nem illik a helyzethez, menekülés csupán, de erős maradt. Mereven nézett felfelé, szinte szigorúan, mint aki erősen arra gondol, amit beszél. A hálószoba felett beázott a tető és a padlásra csorgó víz átütött a mennyezeten. A sarokban, a falon nagy világosbarna folt terjengett, heterogén kacskaringókból és szeszélyes, furcsa görbületekből álló nedves folt, amelynek kusza vonalai mögé az asszony fantáziája struccmadarat varázsolt. Látod? — mondta a férfinak. Valóban nézte, mintha egy lehajtott hosszú nyak lenne ott, aztán egy zömök test és két hosszú, vékony láb, még a farktollak helyén is van egy halvány, bóbitaszerű ázalék. Igen, mondta, strucc, amely a veszély elől homokba dugta a fejét. Hirtelen indulatos lett. Felkönyökölt a párnáján, úgy nézte haragos szemmel az asszonyt, és kiabált. — Mit bánom én... mi közöm a struc- codhoz, hozzám szólj, nekem adj valamit.. rólam, kettőnkről...! Az asszony egy pillanatra ránézett és a szemében annyi bánat ült, hogy szomorúságát látva a férfi szinte beleremegett. Egyszerre csendes lett. — Nincs már kedvem veled élni — mondta lassan az asszony —, igazán nincs... 570
