Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - Duba Gyula: Csillagtalan égen struccmadár
A férfi pontosan ezt várta. Tudta, hogy csak ezt mondhatja, titokban félt ezektől a szavaktól és görcsösen fohászkodott előre magában, hogy ne ezt mondja. Most, hogy az asszony kimondta, már bánta, hogy kimondatta vele, inkább a struccról kellett volna beszélniök. Visszaereszkedett a párnájára, elfordult és elhatározta, hogy nem beszél többet, nem kérdez és nem gondolkodik. Aludni akart. Valami naiv reménykedés, vagy önámítás azt súgta neki, hogy holnap új nap kezdődik az életükben, és az új nappal ez az éjszaka is megsemmisül, elveszti érvényét, és az asszony elfelejti, amit mondott, ő is elfelejti, más meg nem hallotta. Sokáig bámulta a könyvszekrényben a könyveket, de elaludni nem tudott. — Nem hiszem.... — szólalt meg újra —, ne haragudj, ezt nem hiszem... és tudom, hogy te sem hiszed: — bíztatta önmagát. Az asszony nem válaszolt, megborzongott és még szorosabban betakarózott, de a lámpát nem oltotta el. Nyitott szeme továbbra is a mennyezeten a képzeletbeli madáron függött... Tegnap a Jaltában kiválóan érezték magukat, amíg a férfi be nem rúgott. Az estjük úgy kezdődött, mint minden hasonló est, amikor táncolni mentek. Színház után, tizenegy felé érkeztek, szombat lévén tömve a mulató. A föld alatti helyiség lejáratának lépcsőin álltak és nézték a félhomályos termet, üres asztalt kerestek, de nem találtak. — Jó estét, szerkesztő elvtárs! — sietett eléjük az ismerős főpincér —, azonnal keresek helyet. Kezét csókolom — köszönt az asszonynak. Néhány perc múlva közvetlenül a zene mellett ültek. A férfi fejbólin- tással üdvözölte a zenészeket és szétnézett. — Jó kedvem van — mondta mosolyogva, megfogta a nő kezét és futólag megszorította —, ma jól mulatunk édesem! Az asszony egy pillanatra erősen a szemébe nézett, ő is mosolygott. — Igen... De ha azt mondom, kezdődik, rám hallgatsz, ugye? Hiszel nekem, ugye? Mosolygott, de a hangja aggódott és kért. Két éve élnek együtt. Az asszony szere- lemtelen, de nyugodt családi életet hagyott ott a férfi kedvéért... Te ismertetted meg velem a szerelmet — mondta akkor — melletted a helyem... És vele jött a fővá- városba. Ha a férfi nem ivott, szerelmük hibátlan, minden törés és repedés nélküli fényes bilincsnek tűnt, amely elválaszthatatlanul összeköti őket. Ha társaságban voltak, meghatározhatatlan, de idegenek számára is érzékelhető gyöngédséggel telt meg körülöttük a levegő, valami vibráló feszültséggel, mintha különféle hullámhosszakon rezgő, egymásnak szánt rádióhullámok vennék körül őket, ahol a hang is hullám, és a szem egy villanása is hullám, meg a kéz melege is hullám, s a sok-sok hullám mind a másik felé árad... A férfi egy üveg debrőit kért, a nő meg valami kevert italt, amelyben martini konyak volt és sok citromíz meg talán tojássárgája. A gyöngyöző pohár felszínén jegek úszkáltak, karcsú szárára és az oldalára meg pára rakódott le apró gyöngyökben. Az elegáns, alacsony helyiségben megszólalt a zene, fél perc alatt megtelt a parkett táncolókkal. A szép, görögös arcélű, karcsú nyakú asszony egyenesen ült az asztal mellett, néha a szalmaszálon szippantott jeges italából és a férfit nézte. Sima fekete ruhájában, a nyakán égő vörös gyöngysorral feltűnést keltett a mulatóban, sűrűn szállt feléje a férfiak pillantása. A szerkesztő kissé elnagyolt arcvonású, erős állú férfi, csak az asszony mellett feltűnő, különben nem. A szeme azonban érdekes, sötét és mély üregben ül boltozatos, magas homloka alatt, csillogásában van valami bársonyos komolyság, talán parányi szomorúság is, amely azonban most néha- néha villan csak elő, olyankor, amikor a férfi a tömeget nézi és elgondolkodik. — Iszunk még egyet, szívem — simogatta meg pajtásmódra, de nagyon melegen az asszony kezét —, aztán táncolunk. Emlékszel, amikor megismerkedtünk, nem bírtunk betelni "a tánccal és a zenével? — És egymással sem — mondta az asszony —, emlékszel? Nagyon szeretem, gondolta a férfi, bár nem a feleségem, mégis úgy szeretem, mint két évvel ezelőtt. Egyáltalán nem halványult bennem az első szenvedélyes fel- lobbanás. Ittak, hallgatták a zenét, aztán táncoltak. Az asszony a férfi vállához szorította arcát, úgy nézett a hullámzó, mély érzelemtengerbe, amely a sax'ofon és a nagydob szinkópái nyomán kavargott a teremben. Néha meg a szemébe nézett, hosszan, komolyan. Ilyenkor a férfi puhán megcsókolta a haját, vagy a homlokát. — Éppen úgy táncolunk, mint amikor megismertelek — nevetett. — Kiválóan táncolunk, nem gondolod? 571
