Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - FIGYELŐ - Rácz Olivér: Két új könyv
és új vliág határvonalán feltorlódott típusok összes képviselőit megtalálhatjuk, a szereplők mintegy pólus — ellenpólus beállításban rögzítik és göngyölítik a cselekményt: a cseh Baran mérnök pozitív alakjával szemben ott találjuk az ugyancsak cseh Dolínek mérnök negatív figuráját, a sodródó, karrierista Gajdos pártfunkcionáriussal szemben Vavro Kovácsot, a komoly, értékes pártmunkást, az elvakult, maradi gazdákkal szemben a józan, nyílt szemű kisparasztokat, s a megszokott típusok mellett egy-egy szerencsés kézzel megrajzolt egyéni alakot, az amerikás Gren- csákot, a kiábrándult, de újra harcban álló Marcsíkot, a nagyon mélyről emberi öntudatra ébredő Kafkát és még egy tucatnyi hosszabb- rövidebb időre megvillanó arcéit, mellesleg mondva, a kötet legsikerültebb alakjait. A cselekmény és a szereplők megválasztásával nem lenne tehát semmi baj, baj van azonban az ábrázolásmóddal, a cselekmények nyelvi visszavetítésével, az írói tolmácsolással. A regény cselekményeinek nyelvi ábrázolás- módja megköveteli, hogy az események valahol a szavak mögött, a szavakat mozgósító, a szavakon túl terjedő erővel játszódjanak le, ne magukban a puszta szavakból, a mondat üres térségeiben. Kríž regénye ezen a téren határozottan hiányokkal küzd, s ezt a jelek szerint maga az író is érzi: ezért beszélteti szereplőit gyakran ott, ahol ábrázolnia kellene, ezért magyaráztat hőseivel olyan részleteknél, ahol belülről kellene kidomborítania a képet, a bonyodalmat, a jellemek külső és belső összeütközéseit. Ez a hiányosság sokszor naív megoldásokra, nyelvi modorosságokra, mesterkéltségekre készteti, amelyek nem állanak összhangban a cselekménnyel. A regény egyik főhőse, a fiatal Cserkala, ez az ízig-vérig felvilágosodott, harcos kommunista munkás, mikor hosszú esztendők után visszatér Csehországból és első ízben találkozik össze az apjával, máris bizonyos paposán agitatív modort vesz fel, amelybe aztán ismételten visszaesik, s így válik belőle — . drámaian lelkesedést és rokonszenvet keltő cselekedetei ellenére is — kifejezésmódjában, párbeszédei, töprengései sok szakaszában a szocializmus úttörője helyett a szocializmus aranyszájú apostolává. (Ez az aranyszájúság helyénvaló a negatív hősök ábrázolásánál, Te- gal, Laco Gajdos szerepében, de Baran mérnök, Julo Cserkala, Kovács, Nedoma mondataiban határozottan disszonánsán hat.) Torzítóan hatnak egyes elhevenyészett vonások a többi szereplő arcán is, mint például az idősebb Cserkala esetében, akit Baran mérnökkel kapcsolatban például ilyen következtetésekre késztet az író: „Érdekelte az elnököt ez a magasra nőtt mérnök, akinek olyan erélyes, éles vágású és nyílt az arca, mint aminő a valóban művelt embereké." Mellesleg: erre az „aminő“-re és társaira a fordítás méltatása során még visszatérünk, egyelőre azonban kettős fenntartással kell élnünk magát a következtetést illetően: nem hisszük, hogy ez a véleményalkotás jellemző lenne az öreg Cserkalának, ennek a becsületes, de súlyos feladataival komoran vívódó, szüntelenül töprengő parasztembernek a gondolatmenetére, de nem tudjuk elfogadni az erélyes, éles vágású, nyílt arcot mint a valóban művelt ember ismertető jelét sem. Nem hisszük azt sem, hogy a nagyon rokonszenves Nedoma „tatus“, ez a különben igazi modern epikai hős a puszta és a hegyvidék összehasonlítása során így szövegezne a puszta javára: „Tudod, az ilyen hegyek közt elveszti az ember a perspektívát." A regénybe egyébként is túlságosan gyakran csúsznak be a vezetőségi ülések, gyártási értekezletek, röpgyűlések a fent idézett hasonlóan már-már zsargonszólammá vált szófűzései — olyan részletek során is, ahol ilyenekről nincs szó —, ezzel szemben gyakran kiaknázatlanul maradnak olyan lehetőségek, amelyek szinte önként kínálták a pontosabb kidolgozást. Ilyen például az öreg Cserkala 1919-es forradalmi múltja, amelyről egy kegyeletben dédelgetett, megsárgult iratköteg, dokumentációs mappa révén értesülünk, de maguk a mappa által megőrzött események a megsárgult papírlapokhoz hasonlóan meg- fakultan a háttérben maradnak. A túlexponált jelentéktelen mozzanatoknak és az elnagyolt komoly problémáknak éles ellentéte néhol oly szorosan követi egymást, mint például a fiatal Cserkalának a már említett hazatérése pillanatában, amikor az öreg dohányárusné derenfő felismerésére ilyen mondatot pazarol az író: „Az asszony hallgatott, s még mindig értetlenül rázta a fejét, de már látszott az arcán, hogy valami dereng előtte." — míg néhány sorral odébb a falunak a Csehországból visszajött fiatalemberrel szemben lappangó idegenkedését — ezt a valóban központi problémát — mindössze két-három üres mondattal intézi el. Kiaknázatlan lehetőség maradt a regény egyik legjobban megrajzolt alakjának, Marcsik mérnöknek a háttér-rajzában a Baran mérnök által felvetett és üresen visszahullajtott visszaemlékezés: „Te, Jarcsík, ide hallgass ... Emlékszel rá, hogy az iskolában Jarcsíknak hívtak? Jan Marcsik, azaz Jarcsík..." — miután ennek a visszaemlékezésnek csak akkor lenne létjogosultsága, ha a regeny, a jellemábrázolás szempontjából funkciója, feladata lenne, s ebben az esetben mélyebb visszapillantásnak kellene követnie. Miután azonban nincs funkciója (azt az egyszerű tényt, hogy a két mérnök valaha egy osztályba járt, már amúgy is tudjuk), félbemaradt, elejtett vázlat-töredéknek hat. Ivan Kríž mindezek ellenére jószemű író: regényének fogyatékosságai együtt járnak a kezdeti nehézségekkel. Lényegében ott követi el a hibákat, amikor írói eszközökkel akarja elmélyíteni a valóság rajzát. Itt ugyanis — hihetőleg a kellő rutin híjján, amely idővel bizonyára megjön — néhol buktatóba botlik, és nem az élet teljességét adja, hanem kiszűri 551