Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - FIGYELŐ - Rácz Olivér: Két új könyv

belőle azt, amit rikító színei miatt lényegesnek talál. Ez történt a lappangó, de annál ádázabb osztályharc és a támadó reakció ábrázolására megrajzolt Spány ügyvéd alakjában, ahol ha­tározott írói túlkapásként hat az a kézcsók, amelyet az ügyvéd — udvariasságból és hízel­gésből — a fiatal kis ukrán parasztasszony kezére nyom, elsősorban azért, mert lénye­gében nem is tudjuk, miért ez a kézcsók („Köszönöm, nem kellett volna, nagyon szé­pen köszönöm — mondta és kezet csókolt az asszonynak.“ Mit köszön Spány és mit nem kellett volna?), másodsorban, és ez a komo­lyabb hiba; tapasztalatunk arra tanít, hogy Spánynak ismernie kellett a falusi embereket, hiszen belőlük élt, s ezért nem valószínű, hogy ilyen olcsó eszközökkel próbálkozott volna, de még kevésbé valószínű, hogy Katka tűrte volna. Ellentmondások mutatkoznak Dolínek és Spány- né szerelmében is: az írótól tudjuk, hogy „a fiatal mérnöknek eddig még soha ilyen ha­talmas, féktelen, gyönyörűséges, de amellett riasztó élménye nem volt, mint az Irmával töltött éjszakák,“ magától a mérnöktől vi­szont arról értesülünk, hogy „az asszony öregedik, bár még csinos és jól tartja magát, de mégiscsak egy öregedő, hervadó asszony". Azt sem tartjuk valószínűnek, hogy a sors által elbuktatott Katka, ez a rossz férjjel, rossz szeretővel megvert, elesett kis paraszt­asszony, mikor végre hosszú vergődések után megtalálja helyét a társadalomban és Julo Cserkala felé is megcsillan előtte a remény útja — Anna Kareninát olvas, hogy Julo Cser­kala ilyen szavakkal nyugtázza késő egymásra találásukat: „Félre az előítéletekkel, itt megy most Julo Cserkala a Kafkával" s méghozzá ezt is „szavalva“ mondja, hogy az orvosnő „lassú alt hangon“ beszélt (s ezek nem for­dítói melléfogások: szövegük pontosan egyezik az eredetivel), hogy Lenka, bármennyire nem értik meg egymást az urával, Marcsikkal, ilyen leveleket írjon hozzá a távolból: „Kará­csony óta nem voltál itthon ... — ... Remélem hát, hogy húsvétra eljössz. Különben meg kell barátkoznod a gondolattal, hogy valami ba­rátot találok magamnak ...“, s még néhány hasonlóan hibás írói hangvételt. És mégis, bár sorolhatnánk fel hiányokat és szépséghibákat Kríž regényében többet is, könyve figyelmet érdemel. Becsületes, jó szán­dékú próbálkozás, azzá teszi bátorsága, amely- lyel kiáll a Julo Cserkalák, a Nedomák, Molná­rok, Kovácsok mellett, osztatlan emberszeretet, amellyel alakjai sorsa felé fordul, s amely különösen a cigány-sor részletes, gondos, néha szinte néprajzi tanulmányszámba menő ábrá­zolásában nyilvánul meg. Kár, hogy ábrázolás- módja nem mindig elemző, hanem sokszor megmarad a felszíni, vagy ami még nagyobb hiba, a kívánatosnak vélt, a paradox módon realistává, és eléggé csillogóan azzá idealizált jellem — és cselekmény ábrázolásánál. Azok a részek, ahol fegyelmezetten és idea­lizáló részrehajlás nélkül mélyül el az élet rajzában, ott viszont egész fejezeteken át (pontosan a regény cselekményének tetőfokát tartalmazó 30. fejezetből egészen a 42.-ig) majdnem hibátlanul halad a mondanivaló, és ez jogosítja fel az olvasót és a kritikust arra, hogy ugyanolyan bizakodással tekintsen Kríž további írói munkássága elé, amilyennel ő pillantott regénye cselekményének idején az általa ábrázolt tájra és annak népére: „Még nem szokták meg, még nincs elég öntudat bennük, vagy még nem értették meg, hogy nem egy elhagyatott vidék mellőzött lakói — talán azt se tudják, hogy ő, bár prá­gai, mégis közéjük tartozik ...“ m Végezetül szólnunk kell a két könyv fordí­tásáról is, ami Tóth Tibor Hašek fordítását illetően hálás és könnyű feladat: Tóth Tibor, aki Réz Ádám a Svejk fordítása és az azóta megjelent Hašek kötetek magyar nyelvű ki­adása óta nemcsak a leghivatottabb, de a leg- egyenértékűbb Hašek-fordítónak számít, ez­úttal is a nagy cseh íróhoz méltóan oldotta meg feladatát, könyvének minden mondata, minden sora hűen fedi az eredetit, s egyúttal mesterien, remek humorral és kifogástalan nyelvérzékkel olvasztja be azt a magyar nyelv szellemébe. Sajnos, nem lehet ugyanezt elmondani Vár­hegyi Péter fordításáról. Nem beszélve az olyan nyelvbotlásokról, mint amilyen a „Koši- cében“ (10. oldal), a helyes Košicén (Ö, áldat­lan helységnév használat!) helyett, vagy „a lány vékony hálóingjén keresztül (124. oldal), hálóingén helyett, Várhegyinek tudnia kellene azt, hogy a fordítás nem lehet minden esetben szószerinti hűségű tükörfordítás, mert ezzel ahelyett, hogy közelebb jutna, eltávolodik az eredetitől. A „nezmysel“ szót a magyar soha­sem használja „értelmetlenség“, hanem mindig „ostobaság“ vagy ennek megfelelő formában, a „polička na knihy“ fordításában üresen hangzik a „könyvespolc lesz“ (hiszen a kér­désből önként adódott: könyvespolcot fabri­kálok, könyvespolc készül stb.), a „pritom široko .rozhadzoval rukami“ korántsem egyen­értékű a nehézkes „s hadonászó mozdulatokkal kísérte mondanivalóját“ kifejezéssel, „Pani Irma mu ho nedopriala“ távolról sem fordít­ható „nem engedte“ kifejezéssel, a „rozkošná“ szót nem fedi az elavult, ódon „bűbájos“, majd néhány sorral később a „pôvabne“ megintcsak nem „bűbájos", a „hlupáčik“ nem butácska“ (legfeljebb butuskám), a „dráždivo tajomný“ nem „kissé szeretetteljes, kissé titokzatos“, a „hrešil ju“ — uramisten! még véletlenül sem lehet „szájaskodott“ különösen, ha férfiről van szó!!! — és így tovább, és így tovább — sajnos a végtelenségig! Lehet, hogy a fordítónak ez volt az első ilyen irányú fordítása — ez esetben fogadja e néhány kiragadott észrevételt minden rossz- indulat nélküli, őszinte, a közös cél érdekében történt segíteni akarásnak; lehet, hogy a for­dítás postamunkában készült, vagy egyéb, az olvasó előtt ismeretlen okok és körülmények 552

Next

/
Oldalképek
Tartalom