Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - LÁTÓHATÁR - Peter Karvaš: Antigoné és a többiek
JOZEF (pillanatnyi szünet után): Megpróbálok megtalálni egy embert. ANTI: A szerelmedet...? JOZEF (pillanatnyi szünet után): Igen. — — PROFESSZOR: Annyi bizonyos, hogy nem szerettek. Hogy gyűlöltek-e — ördög tudja, de... Az emberek nem szeretik azokat, akik tudnak lemondani... Féltek, hogy tőlük is lemondást követelsz majd, érted? HADNAGY (a semmibe néz): Egyszer majd úgy lesz ... PROFESSZOR (elmosolyodik): Hogy az igazat fogjuk mondani. ..? HADNAGY: És tudunk lemondani is. Az emberek nem vágyódnak majd csupán dolgok után .. . Nem jelentenek csak annyit, amennyiük van.... Az ember nagy lesz, mint az óriás, a dolgok meg aprók, mint a tetvek. PROFESSZOR (elgondolkozva): Azt hiszed, Hadnagy ...? HADNAGY (hevesen): Talán lehet másképp...?! Ügy, ahogy eddig volt? Mindazok után, ami történt?! (Kis szünet.) Tudod, mi után vágyom, Professzor. . . ? Szörnyen vágyódom... PROFESSZOR: Tudom. Hogy valami felelőtlen marhaságot csinálj. Hogy olyan vonzó és érdekes és szép légy, mint Záriš. HADNAGY: Lehet, nem tudom. De — még valamire. PROFESSZOR: Hogy megengedhess magadnak egy kis illúziót. Legalább egyszer! Egy rövid pillanatra! HADNAGY (mintha keresgélne emlékezetében): Még valamit — — PROFESSZOR: Hogy az emberek ne higgyék, hogy mindent tudsz. Hogy jó nagyot lódíthass. Hogy ne kelljen örökké valamit akarnod az emberektől! HADNAGY: Még valami. Még valami. Még valami. — — — ANTI: Minden reggel találkoztatok . ..? JOZEF: Ha nem találkoztunk — annak a napnak nem volt reggele. ANTI (hirtelen felé fordul): És nem hasonlított . . . nem hasonlított rám . . .? JOZEF: Nem. — Talán egy kicsit. (Pillanatnyi szünet.) ANTI (halkan): Én mindegyikre hasonlítok egy kicsit. Soha senki sem jegyezte meg, milyen is vagyok — JOZEF: Olyan volt az a lány .. . tudod milyen? Félénk, mint a tavaszi rügyek. ANTI (csendesen): Ha ide került volna... ő is más lenne. JOZEF (hevesen): Nem kerülhet ide! Nem érted?! Soha! (Megszólal a kar, de nem fájdalmasan, nem panaszkodik.) JOZEF: Megkeresem. (Hevesen.) Megtalálom! ANTI: A háború után — megkeresed . ..? ANTI: És ő megtud rólad mindent: mit látsz a szobád ablakából, milyen voltál mint hároméves gyerek, hol van az anyajegyed, mikor leszel mérnök, hogyan szeretted . ., JOZEF: Igen. — Te sírsz, Tonka...?! — — HADNAGY: Tudod mit teszek, ha mindennek vége lesz...? PROFESSZOR: Micsoda kérdés. Jelentkezel a titkárságon. HADNAGY: Kimegyek az erdőbe. PROFESSZOR: És ott? HADNAGY: Egyedül leszek. Egyedül. PROFESSZOR: És aztán? HADNAGY: Aztán semmi. (Más hangon.) Tudom, nem jó, mégis egész éjjel, egész nap arra vágyom, hogy egyedül legyek. Félek, hogy lassankint . .. nem foglak már any- nyira szeretni benneteket. Egyedül és csendben akarok lenni! Azt akarom, hogy csend legyen! PROFESSZOR: És abban a csendben... abban a zöld erdőben ... Olgára fogsz várni...? HADNAGY (szenvedélyesen, dacosan bólint): Igen! Igen! Eljön! (Hirtelen észbe kap, felugrik.) De hisz te tudod, Professzor! — Olga nincs többé! PROFESSZOR: De él és várni fog rád — hogy aztán egy életen át lemondjon rólad! (Gyöngéden.) Te sajnálj engem, Hadnagy! Én irigyellek téged! Ö, mennyire irigyellek! — — ANTI: Mindig úgy vártam, mikor lesz már holnap ...! Mindig azt akartam, bárcsak túl lennék már mindenen — bemutatón, huszadik születésnapomon, az első udvarlón — JOZEF: Én is! Ö, ha előre tolhatnám az időt. És túj. lehetnék ezen a táboron, ezen a háborún — ANTI: Én most nem szeretném... (Halkan.) Azt akarnám, hogy megálljon az idő... hogy ez a pillanat örökké tartson. JOZEF: Most?! Nem! Most nem! Itt nem! ANTI (halkan): Azt akarni, hogy megálljon az idő ... hogy velünk maradjon a pillanat ... Ez tulajdonképpen a boldogság — ugye? — — ZÁRIŠ (válla véres, szemében gyűlölet; a többiek feléje fordulnak, a kar elhallgat.) HADNAGY: Záriš! Te megsebesültél! PROFESSZOR: Mi történt, Štefan — ?! ZÄRIŠ: Disznók! Gyilkosok! — Bombázták a tábort! HADNAGY (megdöbbenve): Igaz...! Hisz az SS-ek villái arrafelé vannak — ZÄRIŠ: A robbanásokat pedig amonnan hallottuk...! Micsoda buták vagyunk! PROFESSZOR (halkan): Nem vagyunk buták. Melyik épeszű ember gondolta volna, — HADNAGY (csendesen): Eltaláltak...? Mutasd. ZÄRIŠ: Eltaláltak, a szentségit — PROFESSZOR: Ha volna mivel bekötözni — ANTI: Nekem van .. .! Hozom — HADNAGY: Hozd, lányka! Siess! (Anti indul.) JOZEF (hirtelen): Tonka! ANTI (megáll): Tessék — JOZEF: Tonka... vigyázz magadra — ANTI (nagy reménységgel): Ne félj — 533
