Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - LÁTÓHATÁR - Peter Karvaš: Antigoné és a többiek
JOZEF (halkan): Most... nagyon hasonlítsz rá. Nagyon. (Pillanatnyi szünet. Anti kirohan.) ZÄRIŠ (a többiek a priccshez támogatják): Mindenki azt hitte, hogy az SS-ek telepét bombázzák ... Sírtak az örömtől... Azok meg a hármas tábort verték tönkre... (Felsír.) Nem tudjátok elképzelni azt a borzalmat — PROFESSZOR: (mialatt a Hadnagy Záriš sérült karját vizsgálja): Hallgass, Záriš, hallgass ... ZÄRIŠ: Ott is bizonyára ugyanúgy reménykedtek ... És egyszerre — potyogni kezdtek a bombák a zsúfolt barakkokra — (Egész testében remeg.) Az SS-ek előbb elbújtak, a patkányok... Amikor látták, hogy messze esnek a bombák, kimerészkedtek és gépfegyverrel kezdtek lövöldözni ránk... (Elharapja a szót. Csendesen.) Hadnagy — HADNAGY: Igen, Štefan. ZÄRIŠ (a sebére mutat): Ezzel vége, ugye? HADNAGY (mozdulatlanul): Miért lennne vége. ZÄRIŠ: Hogyan kaptam...? Mit mondok nekik ...? HADNAGY (nem valami meggyőzően): Eltévedt golyó — ZÄRIŠ: Marhaság! — Mi lesz velem...? HADNAGY: Reggel kimész a revirre — ZÄRIŠ: Igen! A revirre! És onnan egyenesen — Hát veletek mi lesz? A lakatoscsoportunkkal .,.? HADNAGY (erőlködve keresi a megoldást): Nyugalom, Záriš. Megvárjuk, mi jön. ZÄRIŠ: A pokol jön! Rájönnek, hogy nekik megint semmi bajuk sem történt. Csak mi véreztünk ...! (Más hangon.) És megint arra gondolnak majd, hogy közeledik a vég! És a döglödő bestia rugdalódzni fog .... Szörnyű bosszút állnak — — (Sziréna. Professzor tapogatódzva, sántítva végigmegy a színen.) HADNAGY: Hova mész, Professzor? PROFESSZOR (idegen hangon): Vége a riadónak — — HADNAGY: Mi is halljuk. PROFESSZOR: Nemsokára kígyóinak a fényszórók. Rájönnek, hogy Polly eltűnt. HADNAGY (pillanatnyi szünet): Számítottunk rá. PROFESSZOR: Hallottad, mit mondott Záriš? Kezdődik a pokol... Fogalmatok sincs, micsoda pokol kezdődik itt... Megvadulnak, mint még soha — HADNAGY: Hova akarsz menni — PROFESSZOR (rekedt hangon): Fiúk.. Eresz- szetek — ! ZÄRIŠ: Mi ütött beléd, Professzor... PROFESSZOR (csendesen): Még te kérded...? JOZEF (a hadnagyhoz): Mit akar tenni...?! PROFESSZOR: Kronehoz megyek. Pollyt én temettem el. ZÄRIŠ: Elment az eszed — ?! PROFESSZOR: Ott Kalište fölött — mindennek én voltam az oka, jól tudjátok! El vesztettem a szemüvegemet... A legfon tosabb pillanatban ... bekerítettek ... a: egész századot én döntöttem szerencsét lenségbe — — ZÄRIŠ: Nem igaz! PROFESSZOR (türelmetlenül): Fiúk! Világo: mint a kétszer kettő...! Elvesztünk eg; embert, aki már úgy sem használ semmi — és megmentjük a többit! HADNAGY (melléje lép, pillanatnyi csend.) Professzor ... amikor az imént beszélgettünk .. .csak rólam volt szó...? Rólac nem ...? PROFESSZOR: Az istenért, értsétek meg... Alig járok, alig látok...! Megint ráfizettek miattam...! Kalištébôl egy elég volt Nektek és nekem is! ZÄRIŠ (felemelkedik, felnyög a fájdalomtól): Nem igaz! PROFESSZOR (pillanatnyi szünet): Mi nerr igaz, Štefan. ZÄRIŠ (egész testében reszket): Kalištét.. nem te okoztad ...! PROFESSZOR (pillanatnyi szünet): Hát ki?! ZÄRIŠ (halkan): Én. PROFESSZOR: Mit fecsegsz...?! ZÄRIŠ: Én! Én vagyok az oka, hogy az egéS2 századot — PROFESSZOR (önkéntelenül Záriš hangján): Marhaság, Štefan. Marhaság. ZÄRIŠ: Semmi köze a szemüvegedhez, semmi köze! JOZEF (feszült figyelemmel): Hát mihez van köze...? (Pillanatnyi szünet.) ZÄRIŠ: Emlékeztek... Besült a géppuskám... Hát azon az éjszakán ... (hevesen a Hadnagyhoz). parancs nélkül — leereszkedtem a völgybe — — Maradhatott volna a század géppuska nélkül... (Megtörik.) Nem sikerült... Hatan voltak egy fészekben... (Fáradtan.) Havazni kezdett... PROFESSZOR (megdöbbenve): És a németek — ZÄRIŠ (kiabál): Az én nyomaimon jöttek! (Pillanatnyi csend. Feláll, a Hadnagyhoz.) Nos? Kezdd el. Üss meg. Köpj le. (Hadnagy lehorgaszt ja fejét. Záriš meghökken- ve mered rá.) Hadnagy — — ! Hát te... tudtad — ?! HADNAGY (Professzorhoz): Bocsáss meg. Professzor. Mindig azt kérdeztem magamtól: Ki az erősebb? Te voltál erősebb. Professzor. JOZEF (iszonyodva): De hisz ez... szörnyül Borzasztó! így élni...! Egyik ember a másik mellett...! ZÄRIŠ (kétségbeesetten, szenvedélyesen): Mit kellett volna tennem — ?! HADNAGY (halkan): Az emberek rosszabb dolgokat is hordoznak magukban... — A mi Tonkánk — JOZEF (összerezzen): Tonka...?! Mi van vele — ? HADNAGY: Egész életemben nem találkoztam 534
