Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - DISPUTA - Tóth Tibor: Irodalmi viták a csehszlovákiai írók kongresszusa előtt
próza vagy a Német Demokratikus Köztársaság fiatal íróinak, az új cseh és szlovák próza müveiben a belső monológ azt a célt szolgálja, hogy a legközvetlenebbül ábrázolja a szereplő alakok lelki állapotát és lelki folyamatait. Közvetlensége mintegy tanúivá tesz mindannak, ami a szerző ábrázolta alakokban végbemegy; éppen ez a közvetlenség emeli a régi ábrázolási módszer fölé, amikor a szerző közvetve, személytelenül elmondta, mi megy végbe, jobban mondva mi ment végbe alakjaiban. A belső monológ ezért nemegyszer fellazítja a logikus mondatszerkezetet, egyik tárgyról a másikra ugrál, rövidítésekben, célzásokban, szuggesztív szimbólumokban szól hozzá, magával ragadó érzelem-, hangulat- és gondolattársításokra törekszik. A belső monológnak ezek a lehetőségei különösen fontosak, ha tekintetbe vesszük, hogy a cseh és a szlovák próza az előző időszakban saját kárára gyakran lélektani aszkézisre kényszerítette magát. A belső monológ azonban — állapítja meg Jiri Hájek — a valóság igaz ábrázolásának fékje lesz, mihelyt az öncélú lelki boncolgatások, „lelkizések“ eszközéül használják, ahogy az a nyugati dekadens irodalmi irányzatok szokása. A szocialista írók műveiben a belső monológ felhasználásának döntő ismérve, hogy az ember megismerhetőségéről, az emberi egyéniség egységéről vallott meggyőződésből indulnak ki. A szocialista irodalom hőse az ember marad, aki tevékenységében és tettekben dús életet él, akinek gondolkozása nem a cselekvés ellensúlya, hanem a cselekvés előfeltétele, sőt a gondolkozás magában véve is cselekvéssel ér fel. A nyugati próza szubjektivista irányzatának bölcseleti és létfeltételei egész mások: olyan világnézetből indulnak ki, amelyből kizárták a tettet, a változást, a cselekvést. Innen ered az a nyugaton oly gyakori aggály, hogy a regény mint műfaj válságba jutott. Ott ugyanis, ahol elenyészett az emberi cselekvés szférája, megszűnnek az epika elemi lehetőségei is. Jirí Hájek a továbbiakban rámutat, mily széles lehetőséget biztosít a szocialista irodalom az említett kifejező eszközök alkalmazására. Ezt Vladimír Mináč, Rudolf Jašík, Jan Procházka és VI. Pŕibský, műveinek példáján bizonyítja. Minden kifejező eszköz értékét — hangsúlyozza — mindig csak a tartalomhoz való konkrét viszonyán mérhetjük le. A veszély ott kezdődik, amikor a kifejező eszközök torzítják a tartalmat, konvencióvá és modorossággá fajulnak, bizonyos formai tényezők előszeretete korlátozza a szerző valóság felismerését, az ábrázolt kép torzítására készteti. Természetesen a „legmodernebb“ kifejező eszközök sem leplezhetik a szerző mondandójának kis fajsúlyát vagy súlytalanságát. Hájek ezzel kapcsolatban A. Kliment „Márie“ című novelláját idézi, amelynek hibái nem az én-formából és a belső monológ alkalmazásából erednek, hanem elsősorban abból, ahogy a szerző müvének hősnőjét látja: Marie nem érti meg férjét, i ezért nem képes — hiába beszél első személyben — felismerni házassága tragédiájá nak igazi okait. Kliment a belső monológo' csak egy ember érzéseinek, lelkiállapotánál és gondolatainak kifejezésére használja fel a cselekmény egyes helyzetei csak változó külső kulisszául szolgálnak. Ha ezt az emberi ráadásul szűkén vett szubjektív képzeteinél ködfüggönye választja el a többi alaktól,a: elbeszélés epikai tere a sztatikus lirizálái ködében vész el, a belső monológ egyhangúvá és fárasztóvá, modorossággá válik. Jirí Hájek cikke végén hangsúlyozza, í szocialista irodalom számára bármiféle dogmatikus tilalom vagy parancs csak tehertétel lehet, idegen a szocialista irodalom lényegétől, Az egyes kifejező eszközök értékét csakis a kifejezett tartalomhoz való konkrét viszonya szerint ítélhetjük meg. Jó és elfogadható minden forma, amely képes kifejezni a szocialista élet új tartalmát. Az új kifejező eszközökkel való próbálkozás külnöféle eredményeket hozhat: a kudarc oka nem csupán e kifejező eszközök jellegében, hanem fel- használásuk módjában, az író tehetségében és abban is keresendő, mennyire alkalmasak ezek a kifejező eszközök az élet konkrét valóságának ábrázolására. X A Kultúrny život-ban, a Szlovákiai írószövetség hetilapjában a közelmúltban „betervezetten“ vitára került sor, a következő kérdésről: alsóbbrendű, kevésbé értékes-e a zsurnalisztikái, újságírói kifejezés- és ábrázolásmód, mint a szépprózai, vagyis a valóság irodalmi eszközökkel történő kifejezése és ábrázolása, vajon irodalom-e mindaz, ami az újságírók írásaiban jó, és zsurnalizmus-e minden, ami rossz és ami nem egyszer az irodalomra is hatással van: sekélyes, felületes meglátás, ábrázolás, retorika, mentorkodás stb. A vitát Vladimír Petrík egy megjegyzése váltotta ki, aki Slavo Kalný „Az élet keresztútjain“ című könyvéről írt recenziójában ezt írta: „Sok probléma megérdemelné a tüzetes elemzést. Ez azonban megkövetelné, hogy a szerző ne ragaszkodjon újságírói módszereihez. Kalný azonban minden idegszáláva! újságíró.“ Petriknek ezzel a megállapításával szállt vitába a Kultúrný životban Miro Hysko, aki élesen tiltakozik a zsurnalizmust mint olyant ért vád, az újságírás deklasszifikálása ellen, s meglehetősen szenvedélyes válaszcikke végén (sző esik a cikkben írói sznobizmusról, parnasszusi magasokról, irodalmi sematizmusról stb.) leszögezi, hogy az újságírás műfajai is az irodalomba tartoznak, ezt bizonyítja többek között a közelmúlt zsurnalisztikái és irodalmi sematizmusának azonossága. Természetesen Petrik sem hagyta válasz nélkül 520
