Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - DISPUTA - Tóth Tibor: Irodalmi viták a csehszlovákiai írók kongresszusa előtt
Hysko cikkét, s végül Juraj Spitzer jelentkezett kéretlen harmadikként, hogy levonja a vita tanulságait. Megállapítja, hogy a szép- irodalom és az újságírás viszonyának kérdését még nem tisztázták. Irodalomelmélet már van, de az újságírás elmélete még csak születik. Az e tárgykörbe vágó munkák többé-kevésbé arra a következtetésre jutnak, hogy szép- irodalom, tudományos irodalom és más sajátos írásfajok mellett külön kell beszélni az újságírásról. Helytelen volna azonban válaszfalat emelni az egyes írásfajok közé, hisz történetük során kölcsönösen egymásra hatottak, formailag és tartalmilag gazdagították egymást. Senki sem fogja állítani, hogy a rossz író több a jó újságírónál, s Hysko helyesen állapítja meg, „az írás történetében nincs példa arra, hogy a rossz irodalmat jelentő újságokkal a szépirodalmat állították volna szembe jő irodalomként, vagy fordítva. Egyszerűen arról van szó, hogy az értékelés kritériumait ne vigyük át gépiesen az írás egyik területéről a másikra. Aki sok könyvet írt, még nem biztosan jó író, és nem kell jó újságírónak lennie annak, aki sokat ír az újságba. A műfajok különbözősége ellenére a rossz író és a rossz újságíró a minőségi mélyponton találkozik. Spitzer rámutat arra, hogy hibázik az író, aki nem okul az újságírás tapasztalataiból, s csak firkász marad az olyan újságíró, aki munkásságában nem használja fel a szépirodalom és a tudomány tapasztalatait. Hyskonak igaza van, amikor leszögezi: „Az újság és a szépirodalom olvasói között lényegében nincs különbség, nem differenciálódnak a könyvolvasók és az újságolvasók.“ Spitzer foglalkozik az újságírás sajátos formáival, s rámutat arra, hogy a legújabb időkben a szlovák írók szinte kivétel nélkül újságírók is voltak, munkásságuk elválaszthatatlan részének tekintették, hogy „párbeszédet folytassanak az olvasóval“ a jelenkor legfontosabb kérdéseiről. Peter Jilemnický művében pontosan rámutathatunk például újságíró és irodalmi tevékenységeinek összefüggéseire. Spitzer foglalkozik Hysko megállapításával, hogy „a sematizmus noetikai gyökere az élet bonyolultságának és különbözőségének semmibe vétele, a tüzetes elemzésnek eleve megállapított sémákkal való helyettesítése volt“, s hangsúlyozza, hogy ez a jelenség valóban nem csupán az újságírást jellemezte. A sematizmusnak az újságírásban mégis megvannak a maga sajátosságai, amelyek főleg abból erednek, hogy az újságok rendszeresen jelennek meg, az újságíró könnyen elsajátíthatja a cikkírás bizonyos sémáit. Az újságírásban a forma kérdése ugyanolyan fontos, mint a szépirodalomban, feltéve, hogy az újságíró nem lett a séma rabja, ha cikkei nem hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra, ha nem elégszik meg azzal, hogy szerkesztőnek titulálják. Mert mindig sok volt a szerkesztő, de kevés az újságíró. Spitzer végül felveti az újságírói mű genezisének, a tartalom és a forma viszonyának kérdését, a sajátos újságírói tehetség problémáját, s rámutat arra, hogy kívánatos volna, ha ezeket a kérdéseket írók és újságírók, esztéták és kritikusok együttesen, elfogultság nélkül próbálnák tisztázni. X A költészeti vita utóhangjának tekinthetjük Jiŕí Šotola cseh költő cikkét, amelyet a Slovenské pohľady 7. számában közölt Jaa Stacho, L. Feldek és M. Válek fiatal szlovák költők új köteteinek ürügyén. Cikkében vitába száll Vojtech Mihálikkal, aki egy interjúban a szlovák (és talán a cseh) költészet válságáról beszélt. Mihálik később, általunk is ismertetett cikkében szabatosabban fejezte ki magát: leszögezte, hogy ez a válság az ő költői nemzedékére vonatkozik. Az utóbbi megállapítással Šotola is egyetért. Határozottan tiltakozik azonban az ellen, hogy a mai szlovák költészet válságáról beszéljenek Cáfolatként főleg Válek kötetére hivatkozik, amely nem csupán költőjének nagy tehetségével, a modern európai költészet meghitt ismeretével tűnik ki, hanem a költő társadalmi célkitűzéseivel is. Válek poétikája és politikája nem áll egyedül, elszigetelten a mai szlovák és csehszlovák irodalomban, hangsúlyozza Šotola, — azonosul számos szlovák és cseh szerző törekvéseivel, s ezekben az összefüggésekben jelentős erőt kell látnunk. Válek költészete politikailag állást foglaló líra, nem szavakkal mímeli, nem témákkal vagy csupán ajánlásokkal játssza meg a politikai érdekeltséget. Politikai tartalma és célzatossága a versek belső lényegében rejlik, nyilván a művész egész költői filozófiájában és művészi programjában. Sok tekintetben határozottan elfordul a háború utáni szlovák költészet eddigi fejlődési vonalától. Sok mindenben fordul okulásért a mai modern európai, a mai cseh költészethez. Semmi sem mutat arra, hogy e szándékának kárát látná. Más kortársaival együtt arra törekszik, hogy a mai szlovák költészet helyet kapjon a haladó európai költészet széles fejlődési vonalában, ki akar szabadulni az elszigetelődésből, amelybe a háború utáni szlovák költészet annak idején akaratlanul jutott. A fiatal szlovák líra szemlátomást szakítani akar azzal az úttal, amelyet közvetlen elődei tapostak ki, s amely az utóbbi időben úgy látszik, meglehetősen szűk horizontokhoz vezet. Ez az elhatározás magában véve fiatalkori titánkodás is lehetne; komolyságát azonban olyan művek támasztják alá, mint Válek „Príťažlivosť“ (Vonzás) című kötete. Šotola a mai cseh költészettel kapcsolatban is visszautasítja a „válság-jelenségeket“ emlegető hangokat. Ezzel szemben rámutat az olvasók egyre növekvő érdeklődésére, a jó verskötetek átlagos példányszáma az utóbbi 52 í
