Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - ORSZÁGJÁRÁS - Dávid Teréz: A széntől az üveggyöngyig

pénz miatt. Szép nyugdíjam van. A gyer­mekpótlékkal együtt a kétezer koronát is meghaladja. Dehát szeretem ezt a munkát. Szép munka ... állítja Pokonič, aki keres- kedőtanoncként kezdte Újvárban, negyven­négyben kibombázták, negyvenhatban mint alkalmi munkás került Prostéjovba egy répakampány idején, onnét Kolínba a pót­kávé-gyárba ... Ostravában végre — mint mondja — otthonra lelt. Egyik lányát már férjhezadta, és amíg ismét dologba állhat, népnevelő munkát végez, ő is meg a fele­sége is, az értelmes, kedves Pokonič Etelka. Ezekután mit írjak Ostraváról? — Az igazat írja. Csakis az igazat! — figyelmeztet egy versekkel próbálko­zó fiatalember, aki a bánya homályában kénytelen nap mint nap munkájához meg­találni az „ihletet“. És én az igazat írom. Természetesen nem az én hibám, hogy az igazság ezúttal is kétarcú. A költőt szintén csalódás sodorta a tárnába. Az életben csalódott-e? Az emberekben? Vagy saját magában, nem tudom már egészen ponto­san. Lehet, ő maga sem tudja. Nehéz elfo­gulatlanul látni az ember igazságát. Nehéz ezeknek az embereknek megmagyarázni, hogy a munka sokkal nemesebb és sokkal kevésbé ártalmas narkotikum, mint a rum­mal „hígított“ sörital. Szerencsére ezek vannak kevesebben. Aki már gyökerekkel kapaszkodik a talajba, annak Ostrava igazi otthont nyújt. Az igazat írom. Ostrava kétarcú város. A bányaterületek bejáratánál rögtön a kapus mellett színes „szkuterek“ sorakoz­nak katonás rendben. Akinek Ostrava több mint menedékhely, váltás untán frissen mosakodva, elégedett arccal robognak ha­za. A másik része lassabban ballag. Nem várják őket sehol. És irányt vesznek az italbolt felé ... A sebes villamosok mintegy hatvan perc alatt szelik keresztül a várost, de az egy év alatt elfogyasztott sör habján, ha mederben folydogálna, nagyobbfajta gőzhajó is el­ringatózhatna. Petrvaldon, a Fučík bánya körül arany­színű búzatáblákat ringat a júliusvégi szél, de Havirovban minden erkélyen televíziós anténát lőbálgat ugyanaz a szellő. Porubán épül az ország legmodernebb kórháza, de Ostraván az ország legócskább állomására futnak be a vonatok. Az Ostrava hotel elegáns éttermében angol és francia üzlet­emberek hörpölgetik a pilzenit, és egy írás- tudatlan huszonhatéves cigánylegényt tizenőtödmagával Moszkva felé repít mun­kája jutalmául a gép. Idemenekülnek az emberek rossz emlékeiktől és itt szőnek terveket azok, akiknek szorgalmas életük eredményeként bankkönyvecske lapul a szekrényükben. Minden attól függ, ki miképpen fog hoz­zá. És ki mennyire bízik abban, amit csi­nál. Ostrava két arcú város, ám ez a „két­arcúság“ csak a bánya lejáratáig tart. Mihelyt megindul az emberekkel teli gyors­lift és a sebességtől hasítani kezd a fülek­ben a légnyomás, egyszerre apad a tá­volság ember és ember között, hogy oda­lent már csak a munka hőse, a bányász lépjen elő lámpását maga elé tartva. Odalent a sötétben, amint szinte kísér­tetiesnek tűnő mozdulatokkal veszik csá­kányaikat és libasorban tünedeznek egy- egy kanyarulatban, hogy kis idő múltán létezésükről csupán ütemes tompa kopá- csolással tegyenek tanúságot — arról, hogy vannak, dolgoznak ... Olyan ez, mint egy hatalmas egészséges ütőérnek szabályos lüktetése, mint valami különös szertartás. Már ki sem gondol ilyenkor „összkomfort­ra“, avagy népligetre. A tudat alatt valahol egészen másféle szavak, másfajta gondo­latok nyernek értelmet, jelentőséget... Norma, terv... kötelezettségvállalás ... A bányászlámpa fényében, amikor fekete kristályként csillan meg egy-egy lehulló széndarab, és a szénporos emberi testeken barázdákat szánt a veríték... a föld szí­vében minden egészen más tartalommal telítődik. Mintha az emberekről ott kicsit lehámlana a civilizáció is, és különös ősi ösztön kerülne helyébe ... Az ősember tá­mad fel jó értelemben véve, telítve teremtő erővel, egységes akarattal, kiegyenlítve minden különbözőséget. Gördül a csille... egy ... kettő ... három ... négy ... Kampó ragadja fel a magasba. Mintha üzenet szállna a föld alól... Torkomba szorul a hang, nem lelek szavakat, nagyon parányi­nak érzem magam. Az ország első dolgozója a bányász és ez a rang méltán kijár neki. A föld gyomra nem adja könnyen a „gyémántot“... De aki borúlátó vagy kishitű, az könnyen el­vész ebben a fejlődő városban, melynek fekete homokkal belepet utcáin ott fekszik az örökké változó befejezetlen téma — az Élet! Liberec, — a színes lobogók és tarka léggömbök jegyében fogad. 512

Next

/
Oldalképek
Tartalom