Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Dobos László: Kegyetlen esztendők
délelőttökön kiálltam a töltés párkányára, hat falu harangját is megszámlálhattam. Szép muzsika a harangzúgás, kérdeznek és válaszolgatnak egymásnak a harangok, beszélgetnek. Próbáltam már megfejteni a harangok beszédét, mindig mást mondtak. Ha szerelmes voltam, mintha találkára hívott volna a kongása. Leventegyakorlatokon nevethetnékem támadt, ha az oktatónk vékonyhangú parancsaiba belekondult a déli harangszó. Vigasztalt akkor is, mikor katonának vonultam, éppen valami vénasszony temetésére készülődtek. Gyülőre kongattak, mikor otthonról indultam, közel jártam az állomáshoz, mire megkon- dult mind a két harang, a temetőbe érhetett a gyászmenet. Ekkor hallottam utoljára együtt szólni mind a két harangot, el voltam keseredve, háborúba indultam: pusztulni és pusztítani, jól esett hallani hangjukat, megnyugtatott. Messzi járt már a vonatom, de a templom harangzengése még mindig a fülemben csengett. Magammal vittem, hogy visszahozhassam, hogy emlékeztessen valami a vasárnapokra, a falunkra, a vasárnap délelőtti tisztálkodásra. Elmentem háborúzni: apám a harmadik levelében megírta, hogy elvitték a nagyharangot is, leszerelték és elvitték. Ügy mondták, hogy ágyút önteni: lehet, hogy éppen a mi nagyharangunk dörren olyan nagyokat a helmedi homokdombokon, megváltozott a hangja. A harang is háborúzott, háborúzni mentek a harangok. Késő délután bevonultak a szovjet katonák. Főleg gyalogosok, lövészek. Ott jártam sokáig az országukban, mégsem adódott alkalom, hogy szemtől szembe kerüljek harcoló szovjet katonával. Foglyot láttam, dehát az már nem katona, kivetkőz- tetik emberségéből, dolgoztatnak vele ... a fogoly az már csak egy tehetetlen szám a háborúban. Mondom, katonát, harcoló katonát nem ismertem: csupán a képesújságban láthattam őket torzítva, elcsúfítva, vadnak és barbárnak nevezve. IS Három napig ápolta Bagai Gyulát a vénasszony. Hiába takarékoskodott az olajjal, fogytán volt; elapasztotta a sok borogatás. Már csak az üveg alján sárgállott néhány csepp. Az első nap megváltásnak tűnt ez a jóakaratú öregasszony; hisz Bagai Gyulát a biztos pusztulástól mentette meg. Nem mondom, kissé én is megpihentem, de már ottlétünk másnapján hatalmába kerített a félelem. Egész nap tétlenül ültem a ház egyetlen szobájában: furcsa háromszöge lettünk az életnek. Bagai Gyulát elfoglalta sebeinek fájdalma, valami csodában reménykedett, ami órák alatt meggyógyítaná az égett bőrrészeket. Dehát más nem tehetett vele csodát, csak az a jólelkű öregasszony. Járt is az körötte olyan féltő gonddal, mintha halottaiból támadt fiát ápolná. Sokáig tűnődtem magamban, mi lehet az oka ennek a megható készségnek. Keresztény szamaritánuskodás? Elpusztult családtagok kísértő emléke? Meg is kérdeztem tőle: — Tyota, hát a többiek, a család? Nem válaszolt, csak villogott rám haragosan a szeme. Hiába faggattam többízben is hozzátartozói felől. Valamiképpen mindig elutasított. Kértem, adna valami munkát, könnyebben telne az idő; elengedte a füle mellett. Igyekeztem kedvébe járni; segítettem krumplit hámozni, még a mosogatást sem restelltem. Közönyös maradt. Ilyen sikertelen kedveskedések után az volt az érzésem, mintha egy mohával lepett kődarabba akarnék életet lehelni. Hárman szívtuk a szoba levegőjét, igazából csak ketten éltek; a vénasszony és Bagai Gyula. Én, mintha ott sem lettem volna. Ez a mellőzés annál is inkább keserített, mert ottlétünk másnapján már annyira értették egymást, akár a vértestvérek. Hej, de rosszul esik az, mikor csak másoknak jút az emberféltő szeretetből. Nagyon szerettem volna ennek a vénasz- szonynak a leikébe látni; vajon kinek a helyét foglalta el Bagai Gyula? A házát kinyitotta előttem de a lelkét hat lakatra zárta. Ez a számomra érthetetlen ridegség csak fokozta izgalmamat. Minden percben azon reszkettem, hogy valami szomszédféle váratlanul rámnyitja az ajtót. És mi lesz akkor, ha megérkezik a család valamelyik tagja? Milyen képet vágunk? Hogyan kezdünk magyarázkodni? De nem jött senki, csak a kopott falióra mérte fáradhatatlanul az időt. Ezt hallottam egyre erősebben, ezt a nyugalmat háborító ketyegést; voltak pillanatok, mikor úgy tűnt, hogy a világ minden órája az én fülem mellett jár és kibírhatatlan zenebonát csap. Harmadnapra valamennyire összeszedte magát Bagai Gyula. Sűrű este volt, ahogy kikísért bennünket az öregasszony; társa504
